Amikor olyan mélyen belekeveredtünk valakinek az életébe, hogy az ő fenyegetettsége átvirrasztott éjszakáink lidércnyomása lesz – fájdalmas dolog, ha váratlanul és végérvényesen kizárnak bennünket a közelségéből és rokonszenvéből.

Megszokjuk a lakásunkat, létünk részének tekintjük, az élet aztán másfelé sodor bennünket, otthonunk pedig idegenné válik; múltunk a mögöttünk maradt reményekből, szokásokból, szenvedésekből áll, amelyek halványulnak, de nem tűnnek el, csak majd velünk együtt.

A szenvedő ember és orvosa között sajátos, bizonyos tekintetben furcsa viszony alakulhat ki. A kórházi beteg számára az orvos kiváltságos lény, aki annál nagyobb hatalommal rendelkezik, minél nehezebben elviselhető a beteg szenvedése, ő a bizakodás, ő az élet ígérete, komor tekintete a csodatevés tudománya, egyetlen szava reményt nyújt, neki gyónnak meg, bőbeszédűen válaszolva minden kérdésére, előtálalva azt is, amit nem kérdezett, hogy ezzel még ott marasztalják néhány percig, mert ezek a bizakodás percei, amikor a szenvedés is enyhül.

Nagy városban, nagy kórházban a kudarcok feledésbe merülnek, ha utólag sikerül, ellensúlyozzák őket; de egy kicsiny, zárt közösségben, ahol mindenki les mindenkit (…), a kudarcok jóvátehetetlenek, az elveszett bizalmat nem lehet visszaszerezni.