Ez a gyönyörű Erdély, börtönnek kikiáltva! Amikor csak kiállsz a kapuba, és körülnézel: máris szabadságról, tágasságról, nyitott egekről sikolt minden! Ehhez kellett a gigantikus rosszakarat: a fészekből csinálni kalickát!
Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: „Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele.
A növények megtalálják a helyüket. Forróságban az egyik, kövek között. A másik félig hó alatt, dermesztő szelekben. Amelyiknek nem jár, az esőt sem kéri. Panasz nélkül tudják a rájuk szabott leckét. Igen. Ezen múlik talán minden. Felismerni a senki másra nem érvényes, az abszolút kiszabott, személyre szóló utasítást.