Kétségtelen, hogy a szülőknek sokat segít, ha a gyermek tüneteit a saját problémáik és konfliktusaik fényében veszik szemügyre. Szülői kötelesség ezt megtenni. Ebben a tekintetben addig terjed a felelősségük, ha hatalmukban áll, hogy úgy alakítsák a saját életüket, hogy a gyerek ne legyen annak kárvallottja. Általában rendkívül kevéssé hangsúlyozzák, milyen fontos a gyermek számára szülei életvezetése, mivel a gyermekre a tények, és nem a szavak hatnak. Ezért kell a szülőknek mindig tudatosítaniuk magukban, hogy adott esetben ők maguk a gyermek neurózisának első és legfőbb forrásai.
A gyermeknek bizonyára imponálnak a szülők nagy szavai, és azt hihetnénk, hogy őt ezzel nevelik. Valójában a szülők élete neveli a gyermeket, a hozzá intézett szülői szavak legfeljebb csak összezavarják.
Én Uram, csak arra kérlek,
Vigyél hírt a kétkedőknek,
Ne apadjon ki a forrás,
Add, hogy legyen gyermekáldás.
Szülessenek ezerszámra,
Mesés, szép Magyarországra,
Mint tavaszi vadvirágok,
Honfiak és honleányok.
Amikor a gyerekeink négyévesek lettek, megengedtük nekik, hogy éles kést vegyenek a kezükbe, és attól kezdve, hogy betöltötték a hetet vagy nyolcat, motoros kisgépeket is kipróbálhatnak. A feleségemnek – őt illeti a dicséret – van egy jó mondása: „Inkább legyen kilencujjú gyerekem, mint ügyefogyott gyerekem.” Ez nagyon rokonszenves világkép.
A gyermek lelke olyan, mint a tükör, mely váltakozva fordul új és új irányba s fényt keres, napok, holdak, csillagok, vagy pislogó gyertyák fényét, mit önmagáról visszatükrözhessen.
Akármilyen a világ. Igyekezni kell megszépíteni. A gyermekekért elsősorban. De magunkért is. … Mert ha nem, akkor miért él az ember?
A gyermekek általában kegyetlenek és vérengzők, mert születésükkor ittak a felejtés vizéből. Nem tudják, mi van a vér és a halálsikoly mögött.
Ahhoz, hogy egy gyermek fejlődjék, és kibontakozzék, szeretetre, elfogadásra és dicséretre van szüksége. Nevelőinknek nem muszáj szidalmazniuk ahhoz, hogy rámutassanak, mit csinálhatnánk „jobban”. A bennünk élő gyermek továbbra is igényli ezt a szeretetet és biztatást.
Az anya méhében megfogant gyermek soha nem bűnös agresszor, hanem egy védtelen lény, aki arra vár, hogy fogadják és segítsék.
A bizalom olyasvalami, ami ösztönösen megy a gyerekeknek, míg valaki nem hazudik nekik, vagy meg nem győzi őket róla, hogy veszélyes.
Bárki, aki hallotta már gyerek szájából a szót, szeretlek, őszintén lepucolva, érdektől mentesen, annak minden tisztaságával, az megkapott mindent, amire csak vágyni lehet az életben.
A gyerekek tényleg megváltoztatják az embert. Új nézőpontot hoznak az ember életébe. Olyan irányba mozdítanak el, amilyenbe senki más. És azért is érkeznek az életünkbe, hogy kimondják azokat a dolgokat, amikről egyébként hallani sem akarnánk. Nagyon szeretem, hogy ez az életem a kamerákon túl.
Meggyőződéssel vallom, hogy az esti mese a személyiségfejlődés elengedhetetlen része. Minden gyereknek meg kell tanulnia, hogy a világban épp úgy jelen van a gonosz, mint a jó.
A gyerekek nem azért jelentik a jövőt, mert egyszer majd felnőttek lesznek, hanem azért, mert az emberiség egyre inkább közeledni fog a gyermekhez, mert a gyermekség a jövő képe.
Ha gyerekünk van, nem vethetjük meg a világot, hiszen ebbe a világba szüljük. A gyerek miatt kötődünk a világhoz, gondolunk jövőjével, vetjük bele magunkat lármáiba, háborgásaiba, vesszük komolyan gyógyíthatatlan ostobaságát.
Szeretettel és gyengédséggel nem lehet tönkretenni egy gyereket. Az ezzel ellentétes feltételezés, bárkitől származzék is, nem pontos megfigyelésekre, hanem hibás adatokra támaszkodik.