Bármilyen idősek vagyunk is, csak az olyan történetet tartjuk meggyőzőnek, amely összhangban van gondolkodásunk alapelveivel.
Bruno Bettelheim
1903. augusztus 28. - 1990. március 13.
osztrák származású amerikai gyermekpszichológus és író
Bruno Bettelheim idézetei az emberi lélek, a gyermeknevelés és a belső fejlődés kérdéseit járják körül. Gondolatai mélyebb megértést adnak az érzelmi folyamatokról, és rávilágítanak a szeretet és az elfogadás fontosságára.
A szülőnek le kell küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét, amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve amire képes természetes adottságaival és egyéni élettörténetével összhangban.
Összezavarjuk a gyermeket, és akadályokat gördítünk eléje, ha a racionális gondolkodást kínáljuk mint legfőbb eszközét annak, hogy tisztába jöjjön érzéseivel és megértse a világot.
Aki nem csupán a pillanatnak szeretne élni, hanem tudatosan vállalja az emberi létet, legelemibb szükségletének és legnehezebb feladatának azt tekinti, hogy megtalálja élete értelmét. Köztudott, hogy sokan, akiknek ez nem sikerül, elvesztik életkedvüket, és lemondanak a keresésről is. Az élet értelmének felismerése nem hirtelen következik be egy bizonyos életkorban, és nem is az évek számán alapuló érettség hozza magával. Ellenkezőleg: épp az élet lehetséges vagy kívánatos értelmének biztos felismerése az, ami az ember lelki érettségének meglétét bizonyítja. Ez pedig hosszú fejlődés eredménye: minden életkorban keressük, és minden életkorban meg is találunk valamit az élet értelméből – szellemi képességeink mindenkori fejlettségének megfelelően.
Az antik mitológia felfogásával ellentétben, a bölcsesség nem úgy pattan ki az emberből, mint Athéné Zeusz homlokából, vagyis nem teljesen kifejlett állapotban jön világra, hanem irracionális kezdetekből alakul ki, apránként, fokról fokra. A világban szerzett tapasztalatok alapján csak a felnőttkorban alakulhat ki az emberben az élet értelmének mélyebb felfogása. Sajnos túlságosan sok az olyan szülő, aki azt szeretné, hogy gyermeke ugyanúgy gondolkozzon, mint ő – mintha nem tudnánk, hogy az önmagunkról, a világról és az élet értelméről alkotott nézeteink éppoly lassan fejlődnek, mint testünk és szellemünk.
A legtöbb népmese olyan időszakban keletkezett, amikor a vallásnak igen fontos szerepe volt az ember életében, és ennek következtében, nyíltan vagy áttételesen, vallásos témákat vetnek fel.
Ha azt mondják nekünk, hogy csak egyetlen helyes módja van a cselekvésnek, ez megfoszt bennünket attól, hogy kreatív megoldást találjunk a problémákra.
A szerelemhez sokkal több kell, mint hogy az embert életre keltse vagy kiválassza egy királyfi.
A mese az az ábécéskönyv, amelyből a gyermek megtanul saját lelkében olvasni.
Az a szülő, akinek házasságából hiányzik az egyetértés és a szeretet, és a gyermekkel való kapcsolatában keres pótkielégülést, sokkal kevésbé fogja azt megtalálni, mint az a szülő, aki elégedett a házasságával. […] Az egyetlen szerep, amelyet a gyermek kielégítően és szívesen tölthet be a szülő életében, a gyermek szerepe. Arra már nem képes, hogy ezenfelül még olyasmiért is kárpótolja a szülőt, ami életének más területeiről hiányzik.
A gyerek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogyan él meg a szülő bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezi a világot önmaga számára.
A gyermeknevelés kreatív vállalkozás, inkább művészet, semmint tudomány.
A fantázia irreális, a belőle fakadó jó érzés azonban valóságos, és ezekből az önmagunkra és a jövőnkre vonatkozó jó érzésekből mindig erőt meríthetünk.
Az ember a konfliktusok miatt kezd elégedetlen lenni fennálló életviszonyaival, és ez ösztönzi arra, hogy más megoldásokat találjon; ha nem lennének konfliktusaink, sose vállalnánk azokat a kockázatokat, amelyek a korábbitól különböző és remélhetőleg magasabb szintű életforma kialakításával járnak együtt.