Az ember csak az öröm és a bánat által tud meg bármit magáról és a végzetéről: megtanulja, mit kell tenni és mit kell elkerülni.
Az egymás iránti feltétlen bizalom, amely az igazi érzelmek alapja.
Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.
Milyen közel állnak egymáshoz: adni – kapni, ajándékozni – elvenni, tisztelni – megalázni, odafigyelni – elvárni, elengedni – kényszeríteni, megbocsátani – haragudni, megbízni – gyanakodni, együtt érezni – közönybe burkolózni, hinni – kételkedni… A választani tudás az igazi tudás. A jó ember ritkán téved.
Nem lehet a bánat magvát elvetve boldogságot aratni.
Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni, raboljuk el még azt az örömöt is, amelyet időnként minden szív meg tud még szerezni magának? Mutasson nekem embert, akinek rossz a kedve, és mégis olyan tisztességes, hogy elrejti, egymaga hordozza, és nem rombolja szét maga körül az örömöt! Vagy nem bosszankodás-e inkább a rosszkedv a saját méltatlan voltunkon, nemtetszés saját magunkkal szemben, egybekapcsolva mindig némi irigységgel, amelyet viszont valami ostoba hiúság uszít föl? Látunk boldog embereket, akiket nem mi tettünk boldoggá, és ez elviselhetetlen.
Aki sohasem ette kenyerét könnyezve, aki gondterhes éjszakán sohasem sírt az ágya szélén, az nem ismeri a túlvilági erőket.
A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást – valamennyi a félelem különböző formája – a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza. A bűntudatot, a megbánást, a neheztelést, a sérelmeket, a szomorúságot, a keserűséget és a nem megbocsátásnak valamennyi formáját a túl sok múlt és a nem elegendő jelen okozza.
Előbb teljesen tudatára kell ébredned érzelmeidnek, és képessé kell válnod arra, hogy érezd őket, mielőtt megérezheted azt, ami rajtuk túl van.
Nem töltheti be szívünket szeretet és gyűlölet egy időben. Ez a két érzelem nem tűri el egymást. Egyik vagy másik lesz az uralkodó.
Ilyen az emberiség sorsa: az ész megmutatja nekünk a célt, a szenvedélyek pedig eltávolítanak tőle.
Lehet, hogy az érzelem annyira erős, hogy a test nem bírja féken tartani. A lélek és az érzések átveszik az irányítást, és a test sírni kezd.
Mivel az ember él – szerelmes lesz, megél örömöket és fájdalmakat. Ezt mind beleviheted a színészi játékba. A közönség pedig értékeli ezt, mert ugyanezeken a dolgokon – örömökön, fájdalmakon – megy keresztül.
Érzéseinket az határozza meg, hogyan reagálunk a körülményekre. Jézus mondta, hogy a mennyország bennünk van. Ott van a pokol is. Mindahányan képesek vagyunk elviselni a balsorsot, a tragédiákat, és le is győzzük őket – ha muszáj. Talán nem hisszük, hogy képesek vagyunk rá, de meglepő belső tartalékaink vannak, amik segítenek, ha felhasználjuk őket. Erősebbek vagyunk, mint gondolnánk.
Mindannyian hajlamosak vagyunk megsértődni a bírálatra és inni a dicséretet, tekintet nélkül arra, hogy akár az egyik, akár a másik megalapozott-e. Nem vagyunk logikus lények. Az érzelmek irányítanak. A logika, mint egy kis fakéreg kenu hányódik érzelmeink mély, sötét és viharos tengerén.
A gyűlölködéssel töltött idő nemcsak pazarlás, hanem elnémítja az emberi szív értékes érzéseit.
Egyetlen dolog van, ami a szenvedélyt életben tarthatja: a vágy, ami elhatározássá kell, hogy váljon – hinned kell, hogy sikerülni fog!