Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt.

Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerűtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyűglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.

Nem vagyok része semmilyen struktúrának, ez ellen mindig is küzdöttem. Azokkal járok össze, akiket kedvelek, oda megyek, ahová akarok, azért olvasom el ezt vagy azt a könyvet, mert érdekel, és nem azért, mert feltétlenül illik elolvasni. És az egész életem ezen alapul.