Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom.

Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.

A hazugság az élet egyik szükséges velejárója; nélküle nem lenne a világon művészet, sem szépség, sőt még szerelem sem.

Az emberiség egész története – amely tele van kínokkal, lelkesültségekkel, öldökléssel – esztelenek és dühöngők története.

Önmagában véve semmi sem tisztességes vagy tisztességtelen, igazságos vagy igazságtalan, kellemes vagy kínos, jó vagy rossz. A közvélemény ruházza fel a dolgokat ezekkel a tulajdonságokkal, mint ahogy a só ízesíti meg az ételeket.