Önmagunk elfogadása néha azzal a felismeréssel kezdődik, hogy nem tudjuk, mit érzünk, vagy vegyes érzelmeink vannak. Ha az élmény bármelyik részét elutasítjuk, az önmagunk természetellenes elutasításához vezet: ami túl sokunk számára tűnik természetesnek.
Ha elfogadom a változást, ki lesz az, aki folytatja az utat? Én, vagy valaki egészen más?
Az emberek szerte a világon teli vannak az elképzelhető legrothadtabb vágyakkal, éspedig azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem hagyták őket természetes módon felnőni. Nem adtak módot arra, hogy elfogadják önmagukat. Mindnyájan kísértetté váltak. Nem hiteles és valódi emberek, csupán árnyai annak, akivé lehettek volna.
Olyan világban hiszek, ami helyet, emberi életet ad mindenkinek, amelynek fontosabb, hogy először megpróbáljon elfogadni, mintsem azonnal követelni. Igen, egyszerű dolgokban hiszek. Abban, hogy mindenkinek joga van saját hitére, abban, hogy szabad szeretni. Hiszek az elfogadás nehéz küzdelmében.
(2025. 01. 01)
Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerűségüknél fogva cselekvésünknek makacsul ellenállnak! Erre mindennap nyílik alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is! Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerűség alatt állanak! Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az utunkba gördülő kövön.















