Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Az igaz alázatos minden teremtménnyel együtt érez és mindeniknek ismeri s tiszteli erényeit. S mert semmit és senkit nem becsmérel le, érzi, hogy mindeniknek megvan a maga rejtett értéke. Semmi és senki sincs, ami vagy aki ne volna szükséges e világon. Minden léleknek megvan a maga becse, a maga méze, melyet másban meg nem találni, épp ezért mindenki szeretetre érdemes.
Az emberek háromnegyed része éhezi és szomjúhozza az együttérzést. Adj nekik, és szeretni fognak!
Nem szabad félni attól, hogy a védelmünkbe vegyünk valakit, akit épp a sárba rántanak. Ehhez nem kell feltétlenül hősnek lenni, csak olyan személyiségnek, aki képes a tévedései elismerésére, nem fél az önkritikától és az aktuális csoportharagtól.
Hiányzott belőle a részvét, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét. Az ifjúság könyörtelen nihilizmusa lakozott benne.
Senki sem érti igazán a másik bánatát vagy örömét.
Az emberi lények nagy ajándéka az, ha birtokolják az empátia erejét. Mindannyian érzékelünk titokzatos kapcsolatot egymással.
A szenvedő ember mindig rokonszenvesebb, mint az, aki a szenvedést okozta, még akkor is, ha az ítélet-végrehajtónak igaza van!
Az emberek iránti együttérzés titka az, hogy tudni kell róluk, alapvetően mind önzők. Ezt ítélkezés nélkül mondom. Így vannak az emberek összerakva, így lettünk teremtve. De ha tisztában vagyunk ezzel, ha tudjuk, hogy az önzőség biológiai adottságával születtünk, és az vezérel bennünket, az élet sokkal logikusabbá válik.
Vannak olyan emberek, akik keveset tapasztaltak az életben, és még nem éltek át szerelmet vagy komolyabb csalódást, valami miatt mégis olyan empátia van bennük és annyira szenzitívek, hogy mind enélkül is nagyon szuperül át tudják adni az érzéseiket.
A boldog ember szeretete olyan, hogy osztozni akar annak a boldogtalannak a szenvedésében, akit szeret. A boldogtalan szeretete olyan, hogy már az is örömmel tölti el, ha a szeretett lényt örömben tudja, anélkül, hogy részesülne ebben az örömben, vagy akár csak óhajtana részesülni benne.
Személyes veszteség vagy megpróbáltatás idején gyakorta halljuk, hogy az emberek azt mondják, „imádkoznak értünk”: Mindig azt hittem, hogy ez csak afféle kifejezés, szófordulat, míg végül megéreztem, mit jelent az, amikor ezer meg ezer ember ajánlja fel az ilyesmit. Az érzés mindent elsöprő; semmi kétségem afelől, hogy az utóbbi két évben ez a rengeteg spirituális energia tartott fenn. Soha többé nem fogom alábecsülni az imádság erejét.
Van, hogy az ember jól érzi magát. Van, hogy az egész napja szuperül telik. Aztán kap egy üzenetet, egy telefont, egy hírt az egyik barátjáról, aki élete legnehezebb pillanatát éli át. A városban mászkálás, a paintball, a szép idő vagy a nevetés. Egy másodperc alatt tűnt el. Hogy ez mi? Ez az élet. Így működik. Egyik pillanatról a másikra változik, és egyszerűen nem tehetünk mást, csak annyit, hogy hozzáigazodunk.
Ismerni önmagad és a másik ember egységét: ez az igazi szeretet, az igazi törődés, az igazi együttérzés.
Ha nem adod azt a másiknak, amit hasonló esetben magadnak elvárnál, egy napon talán majd hiába reménykedsz a szolidaritásban.
Sok ember képtelen eléggé figyelni a másikra ahhoz, hogy bele tudja élni magát annak lelkiállapotába.
Ahol a pszichológiai kulturáltság nagyfokú, ott a pszichésen beteg, önszabályozásában és kapcsolati viselkedésében megzavart embert elfogadják, megérteni igyekeznek, segítik. Ilyen közösségekben a viselkedészavarok előfordulása kisebb, mint másutt.
Néhány éves külföldi tartózkodás után általában mindenki megváltozva, több empátiával tér haza, természetesen csak akkor, ha átadta magát az idegen kultúrának, és nem honfitársai között, a saját nyelvi közösségében élt. A napjainkban mind gyakoribb hosszas külföldi tartózkodás is tehát az empátiás képesség általános fejlődésének irányába hat.
Talán leginkább hiányzik az orvosok pszichológiai szemlélete és kulturáltsága. Ez a hiány nem elsősorban lélektani ismeretekre vagy gondolkodásmódra vonatkozik, hanem az érzelmi megértés képességére, amit a pszichiáterek empátiának, a másik érzelmi állapotára való ráhangolódásnak, beleélésnek neveznek.
