Nagy csalódásokhoz nagy hit kell.
Bármilyen furcsán hangzik, te sem tudsz csalódni valaki másban, csakis saját magadban! A másik iránt érzett haragod kivetített érzelem. Mindaz, amit magadról gondolsz. Az ember ilyenkor magában csalódik, mert úgy gondolja, nem volt elég, amit adott.
Sajnos a csalódásokban sokszor mi vagyunk a hunyók. Nem a másik félben van a hiányosság, hanem sokkal rosszabb helyen: bennünk.
Nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem.
Félt hinni… Félt, mert amikor hitt, a reményeit mintha zászlóként a magasba vonták volna, hogy mindenki lássa, ahogy a szélben lobog. Aztán erős szelek, viharok jöttek, csak azért, hogy a zászlót elrongyolják, szétszakítsák… és végül lehúzzák.
Az ember szomorú állat s nem mindig azt kapja a csókban, mit keres.
Csókkal is lehet ütni, talán némely csók súlyosabb sebet ejt, mint a bot. Halálos is lehet.
A férfiak csak fájdalmat jelentenek, kudarcot, szenvedést, és azt az érzést, hogy megállt az idő.
Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? – Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.
Az igazság olykor fáj – lerombolja az ember illúzióit.
Még mindig örülsz és lelkendezel, mert egy pillanatra kisütött életed fölött a nap, meleg áram járja át idegeidet, mosolyok szállanak feléd, emberi szavak vigasztalnak?… Még mindig nem tudod, hogy holnapra mindez törmelék lesz és kacat, mert az élet pontos mozdulatokkal vissza is veszi mindazt, amit ad, összetöri, amit felépít, eltapossa, amit odalök ajándéknak?
A boldogság egyik nagy akadálya az, hogy túlságosan nagy boldogságot várunk.
Miért beszélek neked az érzéseimről, amikor te sosem mondasz nekem semmit? Olyan, mintha a falba verném a fejem, kivéve, hogy ha a falba verném a fejem, azt legalább abba tudnám hagyni.
Sok embernek adtam esélyt… De egy idő után elfogy az ember bizalma.
„Jogunk van az élethez, a szabadsághoz, és a boldogságra való törekvéshez.”
Azon gondolkodtam, Jefferson mit érthetett a boldogságra való törekvés alatt? Talán azt, hogy egy életen át csak törekszünk a boldogságra, de sohasem érhetjük el, hiába is teszünk meg mindent? Honnan tudhatta ezt?
Amikor olyan mélyen belekeveredtünk valakinek az életébe, hogy az ő fenyegetettsége átvirrasztott éjszakáink lidércnyomása lesz – fájdalmas dolog, ha váratlanul és végérvényesen kizárnak bennünket a közelségéből és rokonszenvéből.
Az életnek minden öröme csak por és hamu, és az örömnek előzetes érzése – a remény – sokkal édesebb, boldogítóbb, mint maga az öröm, mert ha elértük, amire vágytunk, meghal a vágy, és vele az öröm is.
Mátrix – Forradalmak
amerikai–ausztrál sci-fi akciófilm (2003)
főszereplők: Keanu Reeves, Laurence Fishburne, Carrie-Anne Moss
Az évek alatt egyvalamit megtanultam: semmi sem egészen úgy alakul, ahogy elterveztük.
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
Ami még nemrég lelkemig hatott;
Mi lett belőlem? Emberek közt járó,
El nem siratott, bús élő halott.
Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz „a valósághoz”. Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.