Bármilyen furcsán hangzik, te sem tudsz csalódni valaki másban, csakis saját magadban! A másik iránt érzett haragod kivetített érzelem. Mindaz, amit magadról gondolsz. Az ember ilyenkor magában csalódik, mert úgy gondolja, nem volt elég, amit adott.
Félt hinni… Félt, mert amikor hitt, a reményeit mintha zászlóként a magasba vonták volna, hogy mindenki lássa, ahogy a szélben lobog. Aztán erős szelek, viharok jöttek, csak azért, hogy a zászlót elrongyolják, szétszakítsák… és végül lehúzzák.
Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? – Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.
Még mindig örülsz és lelkendezel, mert egy pillanatra kisütött életed fölött a nap, meleg áram járja át idegeidet, mosolyok szállanak feléd, emberi szavak vigasztalnak?… Még mindig nem tudod, hogy holnapra mindez törmelék lesz és kacat, mert az élet pontos mozdulatokkal vissza is veszi mindazt, amit ad, összetöri, amit felépít, eltapossa, amit odalök ajándéknak?
Miért beszélek neked az érzéseimről, amikor te sosem mondasz nekem semmit? Olyan, mintha a falba verném a fejem, kivéve, hogy ha a falba verném a fejem, azt legalább abba tudnám hagyni.
„Jogunk van az élethez, a szabadsághoz, és a boldogságra való törekvéshez.”
Azon gondolkodtam, Jefferson mit érthetett a boldogságra való törekvés alatt? Talán azt, hogy egy életen át csak törekszünk a boldogságra, de sohasem érhetjük el, hiába is teszünk meg mindent? Honnan tudhatta ezt?
Amikor olyan mélyen belekeveredtünk valakinek az életébe, hogy az ő fenyegetettsége átvirrasztott éjszakáink lidércnyomása lesz – fájdalmas dolog, ha váratlanul és végérvényesen kizárnak bennünket a közelségéből és rokonszenvéből.
Az életnek minden öröme csak por és hamu, és az örömnek előzetes érzése – a remény – sokkal édesebb, boldogítóbb, mint maga az öröm, mert ha elértük, amire vágytunk, meghal a vágy, és vele az öröm is.
