Hiszek az álmokban. Hiszem, hogy ezen a bolygón minden éjszaka megálmodják azt, ami van, volt és lehet. Hiszek abban, hogy bármi is történjen az álmainkban, az semmiben sem különbözik attól, ami az ébrenlétünk során történik velünk, és semmiben sem lényegtelenebb annál. Hiszem, hogy az álmok állnak a legközelebb ahhoz, ami a jelen korban élő embereknek rendelkezésére áll az időutazáshoz. Hiszem, hogy álmainkban képesek vagyunk ellátogatni a múltunkba, a jelenünkbe, a jövőnkbe. Hiszem, hogy álmomban már láttam életemnek azt a felét, ami a valóságban még nem játszódott le.
Nem jobb, ha megmaradunk az álomnál és nem hagyjuk, hogy lerombolja a valóság?
Bár látszólag nincs köze a valósághoz, az álom mégis kötődik az élet nagy érdekeihez; regresszív hallucinációk segítségével megpróbálja pótolni azt, ami hiányzik; és létezését kizárólag annak köszönheti, hogy nagyon nagy szükségünk van az éjszakai alvásra. Másfelől a vicc megpróbál kis örömmennyiségekre szert tenni pszichikai apparátusunk szabad és akadálytalan működéseiből. (…) Az álomnak az az elsődleges feladata, hogy védjen minket a fájdalommal szemben, a vicc viszont arra szolgál, hogy gyönyörűséget szerezzen nekünk; ebben a két funkcióban valamennyi pszichikai funkciónk találkozik.
Amíg alszod álmodat, addig is mozognak az élet szálai, ahogy hagytad a fonalat, a sorsod azt csendben továbbszövi.
Hasztalan nyújtom feléje a karomat reggel, ha nehéz álmomból ébredek, hasztalan keresem ágyamban éjszaka, ha egy boldog, ártatlan álom rászedett, mintha őmellette ülnék a réten, és fognám s ezer csókkal borítanám a kezét. Ó, ha ilyenkor, még félig az álom révületében, utána nyúlok, és ettől felébredek – könnyek árja zuhog fuldokló szívemből, és vigasztalan zokogok a sötét jövő felé.
















