Az én szememben az érzékiségnek mindig csúfnak, az esztétikának isteninek, a halálnak szépnek kell lennie.
Ha pénzt akarunk keresni, minden eszköz jó, bármi módszer megengedett – a lopás, a plágium… – egyedül az nevetséges, ha azt állítjuk, hogy az emberiség vagy az utókor javára szolgál.
A világon mindent meg lehet ismételni, mindent el lehet halasztani. Mindent, kivéve a váratlanul és könyörtelenül érkező halált.
Az intelligencia ambíció nélkül olyan, mint a madár szárny nélkül.
A bohóc nem én vagyok. De ez a szörnyeteg társadalom nem ismeri fel, hogy ki az, aki azért viselkedik komolyan, hogy elrejtse őrültségét.
Az elefánt és a légy közt talán fennáll valami hasonlóság. De maguk és én köztem?
Saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak lenni.
Abból a tényből, hogy magam sem látom tisztán festményeim értelmét, nem következik, hogy nincs értelmük.
Milyen az elegáns nő? Olyan asszony, aki megvet minket, és nincs szőr a hóna alatt.
Egy szép napon majd hivatalosan is elismerik, hogy amit mi valóságnak kereszteltünk el, az még inkább illúzió, mint az álmok világa.
Mikor én festek, a tenger tombol. Mások csak pancsolnak a fürdőkádban.
Önmagában az, hogy valaki nem tud rajzolni, még nem jelenti azt, hogy jó festő lesz belőle.
Az ellenségeket rá kell kényszerítened arra, hogy rázzanak kezet egymással, hogy azután közös erővel ellened támadhassanak. Közben persze tudod: minden próbálkozásuk eleve kudarcra van ítélve, mert megegyezésük a tehetetlenségig gyengíti őket.
