Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom!
Hadd álmodjam Helviláról,
Szép szeméről, szép karjáról,
S ékes arca hajnaláról.
Jövőd álmaidtól függ. Ne vesztegesd hát az időt, menj aludni!
Ne felejtsd el soha az álmaidat, mert az álmokból lesz életed hajtómotorja, reggeleid tőlük kapják meg a maguk ízét és illatát.
Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.
Sajnos a túl sok álomnak az az ára, hogy több rémálom keveredik álmaink közé.
A rémálom pedig természetes, egészséges módja annak, hogy az ember levezesse a feszültséget és szembenézzen a félelmével.
Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arcomon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad meg, mintha – az álom különös valóságában – csakugyan a tengerben mártottam volna meg arcomat.
Az álmok olyanok, mint az emberek, véletlenségből hasonlíthatnak egymásra, de sosem egyformák.
Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér.
Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat – legyenek azok bármilyen álmok.
Az álom egy messzi forrásból fakadó mély folyó, amelyből reggelre felbugyognak az igazságok.
					






