Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom,
Légy halála életemnek
S élte haldokló szivemnek.
Vörösmarty Mihály
1800. december 1. — 1855. november 19.
magyar költő, író
Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat:
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.
Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja “Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.
A szerelmes
Csillagot hordoz szemében:
Annak nincs sötét s homály,
Bár bolyongjon éj felében,
Kedvesére rátalál.
Nem hervaszt engem szerelem,
De bú és fájdalom;
A sírba szállt le jegyesem:
Elhúnytát siratom.
Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom!
Hadd álmodjam Helviláról,
Szép szeméről, szép karjáról,
S ékes arca hajnaláról.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Határozz, és kimondtad sorsodat.
A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek.
Most tél van, és csend, és hó, és halál.
Hol van a te régi kedved,
És mosolygó gyermek álmod?
Sírsz-e? sírj, ha nem nevethetsz,
Rég ohajtott köny szemedben,
Rózsakendő kezeidben,
Sírj, s töröld el könnyedet.