1883. április 4. — 1937. április 6.
magyar költő
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
Minden halálos szerelem halálos unalom lesz, ha sokáig tart.
Köröttem mindenütt békés keresztek
S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.
Mely minden bölcsességnél igazabb.
A vágyak bágyadt hegedűjén
gyászindulót húzok neked.
(…)
Elhantolt álmaim zokognak
a horpadt öblű hegedűn,
és könnyeim, az eltitkoltak,
hullanak a húrra keserűn.
Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan,
Valami kászolódik e tavaszban,
Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák,
Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!
Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
Talán aludt és álmodott, vagy
Álmából éppen fölriadt
És boldogan gondolta, hogy most
Egész világon béke van
És megnézve a homokórát
Nyugodtan fordult fal fele.
Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal,
És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengő végtelennel.
Köszönöm e borús szerelmet,
Hogy lelket ad nekem a lelked.
Hogy búcsúzó tekintetemben
Te tündökölsz, én drága szentem.