Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek.
Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (…) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.
Újból könnyes búcsút vettünk egymástól, de ez már nem olyan volt, mint egy évvel korábban. Megnyugtató lenne arra fogni mindezt, hogy már kezdtünk hozzászokni a búcsúzkodáshoz, vagy hogy felnőttebbé váltunk időközben, de (…) tudtam, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott köztünk.
Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (…) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott – de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk.
Tudom, hogy ha olvasod ezt a levelet, ez azt jelenti, hogy én már eltávoztam az élők sorából. Nem tudhatom ugyan, mennyi idő telt el azóta, de remélem, hogy képes leszel túltenni magad rajta, és már kezded kiheverni a történteket. Tudom, hogy a helyedben nagyon nehéz lenne nekem, de azt is tudnod kell, hogy mindig is hittem: kettőnk közül te vagy az erősebb. (…) Őszintén szeretlek. Én voltam a legszerencsésebb fickó ezen a világon azóta, hogy te beléptél az életembe. Darabokra törne a szívem, ha megtudnám, hogy többé már nem vagy képes a boldogságra. Kérlek, próbálj meg boldog lenni ismét! Kérlek, tedd meg ezt nekem… Találj magadnak valakit, aki boldoggá tehet. Lehet, hogy nehéz lesz, és most talán úgy érzed, ez lehetetlen, de én azt szeretném, ha mégis megpróbálnád.
Bármilyen elképzelhetetlennek tűnik is, tovább lehet lépni, és idővel a gyász… egyre kevésbé fáj. Talán soha nem múlik el teljesen, de egy bizonyos idő elteltével már nem olyan megsemmisítő.
– Erősebb vagy, mint gondolnád, de csak ha te magad akarod.
– Nem könnyű.
– Persze hogy nem, de meg kell értened, hogy nem az érzéseidről beszélek. Azokon nem lehet uralkodni. Később is fogsz sírni, később is lesznek pillanatok, amikor úgy érzed, nem megy tovább. De úgy kell tenned, mintha ez nem így volna. Az ilyen időszakokban az egyetlen, amit uralni lehet, azok a tettek.
Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra.
Az utazás nem arról szól, hogy mit nézünk meg, hanem inkább arról, amit közben átélünk.
Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka.
A természet hangjai mennyivel valóságosabbak és mennyivel több érzést ébresztenek az emberben, mint például az autók vagy repülőgépek zaja! A természet jóval többet ad vissza, mint amennyit elvesz.
A tehetséged belülről, a szívedből fakad. (…) Ami benned van, nem veszhet el örökre. Mások csak álmodnak erről. Te művész vagy.
Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy ha megcsókolnám, az vajon megtörné-e a varázst, amely körülvesz bennünket, de már túl késő lett volna megállni félúton. Amikor az ajka az ajkamhoz ért, tudtam, hogy ha száz évig élnék, és a világ minden országát bejárnám, akkor sem élhetnék át semmi ahhoz foghatót, mint amikor először megcsókoltam álmaim asszonyát, akit, tudtam, örökké szeretni fogok.
Sajnos nagyon sokan hiszik azt, hogy a csend olyan űr, amit mindenképp ki kell tölteni még akkor is, ha nincs fontos mondandójuk.
Tarthatnak álmodozónak, bolondnak vagy akinek akarnak, mégis úgy gondolom: minden lehetséges.
Dolgozz meg jól a napi béredért. Ha egy fikarcnyival is kevesebbet teszel, az már lopásnak számít.
A bánat és szomorúság pillanataiban majd ölellek, ringatlak, átveszem, magamra veszem fájdalmad. Ha sírsz, én is sírok, ha fáj valamid, nekem is fájni fog. Együtt majd megpróbáljuk visszatartani a könnyáradatot, a kétségbeesést, és így együtt járjuk végig az élet rögös útját.
A futás soha nem egyszerű testedzés volt számára. Eljutott arra a pontra, amikor a futás már nem esett nehezére, mintha nyolc kilométer megtétele kevesebb energiáját emésztette volna fel, mint az újság elolvasása. Inkább egyfajta alkalomnak tekintette az elmélkedésre, ritka lehetőségnek az egyedüllétre.
Nem élhetsz mások elvárásai szerint. Azt kell tenned, amit te helyesnek gondolsz, még akkor is, ha ezzel megbántasz olyanokat, akiket szeretsz.
Nem akartam én beléd szeretni, feltételezem, hogy te sem határoztad el előre. De amikor találkoztunk, világos volt, hogy egyikünk sem ura annak, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, annak ellenére, hogy sok mindenben különböztünk, és ezzel valami rendkívüli, gyönyörű dolog vette kezdetét. Velem egyetlenegyszer történt ilyesmi, ezért van az, hogy minden együtt töltött perc oly mélyen az emlékezetembe vésődött. Soha nem felejtem el egyetlen percét sem.