Legszívesebben George Foreman ellen harcoltam volna. Sok rajongó volt kíváncsi arra, hogy ki a legnagyobb ütő. Így vagy úgy, de szerettem volna véget vetni ennek a vitának.
Tudom, hogy képes vagyok megállni, nehogy kinyírjak valakit, de mindig közel járok hozzá. Egyesekben nincs egy szemernyi tisztesség vagy tisztelet sem. Néha, amikor találkozom egy ilyen fazonnal, azt kívánom, bárcsak beszólna valamit a feleségemre, hogy szétverhessem a fejét. Vannak ilyen fazonok, de nekem nem lenne szabad így gondolkodnom. Próbálom visszafogni magam, próbálok új ember lenni. De mekkora darabokat kell levágnom a tökeimből ahhoz, hogy új ember lehessek?
Egész életemben csak arra voltam jó, hogy másoknak pénzt keressek. Szeretetet csak annak függvényében kaptam, ha Mike Tyson virítja a lóvét.
Arra gondolok, anyám és apám honnan jöttek.Bennünket az utca nevelt. Olyan dolgokat csináltam, amiket álmukban sem néztek volna ki belőlem. Tudom, hogy másnak ez semmit sem jelent, de aki a csatornából jön, annak sokat jelent. Még a saját gyerekeim se tudják, ki vagyok valójában. Tudom, hogy nekik is megvannak a maguk problémái, de ők soha nem éltek patkányok és kutyák között. Nem tudják, hogyan kell szaros szennyvízben elrejtőzni, nehogy megöljék őket. Én azonban büszke vagyok rá, hogy onnan jöttem. Nincs ebben semmi dicsőség, mégis büszke vagyok rá. A gyerekeim jobban tudnak nálam írni és olvasni, de sosem tudnak felülmúlni abban, hogy mennyi nehézségen mentem keresztül. És nem is akarom, hogy felül keljen múlniuk.
Azt hiszem az éveken át tartó drogozás miatt vagyok ennyire érzelmes. Képtelen vagyok kordában tartani az érzelmeimet. Nagy fájdalmaim vannak, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőlük. Egykor én voltam a legkeményebb csávó az egész földkerekségen, most meg a legkisebb provokációtól elbőgöm magam. Nem tudom, mi nem stimmel velem. Néha úgy érzem, darabokra hullok.
Néha azt képzelem, én irányítom az életemet, azok után, hogy megjártam azt a sok rehabot, és elszórtam több száz millió dollárt. Ez az én nagy illúzióm. Kiba*ott nagymenőnek gondolom magam, miközben csak egy csavargó vagyok.
Én vagyok az utolsó, aki meg akarja mondani másoknak, hogyan éljék az életüket.
Egyszer egy riporter megkérdezte tőlem, hol éreztem magam a legjobban – Cannes-ban vagy Brooklyn utcáin. Azt feleltem, hogy a legjobban családi körben érzem magam. Felébredek reggel, és mindenki ott van. Látom őket.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmit fogok mondani, de boldog vagyok, hogy összeházasodtam a feleségemmel. Ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Mellette biztonságban vagyok.
Ha jobb emberré akarsz válni, magadba kell nézned, és le kell küzdened a gyengeségeidet.
Ha azt gondolod, hogy te vagy a legjobb akkor ne udvarias legyél és ne lábujjhegyen mászkálj Canelo körül, minden interjúban kifejezve, hogy mennyire tiszteled. Neked szükséged van egy kis Trash Talk-ra, szidd az anyját, azt tudjuk, hogy arra ugrik! Legyél olyan mint Roberto Duran és mond meg neki, hogy ide figyelj a k*rva anyádat, írd alá azt a kib*szott szerződést és bunyózzunk végre.
Vannak még mentális és érzelmi problémáim, de lassan megtanulok ebben a világban élni, megtanulok boldog lenni ebben a világban, ahol korábban százmillió dollár sem tudott boldoggá tenni. Hiába költöttem, nem okozott örömöt. Most kevesebb, mint az egy százalékából élek, és képes vagyok örülni.
Eljutottam az őszinte megbocsátás állapotába. Senkire sem haragszom már, mint régen. Annak idején nem fogtam fel, mekkora időpazarlás az egész.
Akinek soha nem volt semmije, hajlamos sokat felhalmozni, amikor teheti. De ahogy idősebb lesz az ember, rájön, hogy az élet nem a felhalmozásról szól, hanem a veszteségről. És minél idősebbek vagyunk, annál több veszteséget kell megtapasztalnunk. Elveszítjük a hajunkat, a fogainkat, a szeretteinket. Ha minden jól megy, erősebbek leszünk ezektől a veszteségektől, és továbbadhatjuk bölcsességünket azoknak, akik fontosak nekünk.
Ha az ember szeretetből csinál valamit, abból mindig jó dolgok sülnek ki.
Kiállni a színpadra és lemezteleníteni a lelkemet sokban hasonlít arra, mint amikor szorítóba léptem. Egyfelől alig várom, hogy kiálljak a színpadra, másfelől halálosan meg vagyok rémülve. Mint egy versenyló, aki alig várja, hogy kirobbanjon az indítókapuból.
Sokan elmondták már, hogy a boksz halott, de szerintem ezt még kissé korai kijelenteni. A boksz vissza fog térni, higgyenek nekem. Majdnem kétszáz éve létezik, legálisan. Nem fog olyan könnyen kimúlni. Csak várják ki, amíg felbukkan a következő igazán nagy formátumú nehézsúlyú bokszoló. Akit aztán majd mindannyian újra és újra látni akarunk.
Egy bunyós attól lesz izgalmas, hogy megvan benne a képesség és a hajlandóság arra, hogy ártson az ellenfelének. Így születnek a nagy mérkőzések és a szupersztárok. Amikor ringbe léptem, úgy viselkedtem, mint egy vadállat. Mint egy harci kutya, szórakoztatni akartam a közönséget. Minél nagyobb fájdalmat okozok az ellenfélnek, minél gyorsabban végzek vele, annál nagyobb elismerést kapok a közönségtől, és engem ez éltetett. Manapság a bokszolók már nem arról ábrándoznak, hogy bántsák az ellenfelüket. Kiherélték a bokszot. Sugar Ray Robinson, Rocky Marciano és a többiek meghaltak volna a világbajnoki övért, szabályosan meg kellett ölni őket ha el akartad venni tőlük.
Az MMA manapság népszerűbb a boksznál, mert sokkal több benne a szenvedély. A bokszolókból mára kiveszett a szenvedély. Nem akad köztük senki, aki ki merne állni, és azt mondani: „Nem csak az istenek kiváltsága, hogy felemeljenek vagy eltiporjanak, mert egy nap együtt fogok uralkodni velük.” Manapság senkinek sincs már elég vér a pucájában ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, túlságosan ingerszegény a környezet, ahonnan jönnek. Nem akarnak így viselkedni, mert félnek, hogy kudarcot vallanak, és kinevetik őket. A mostani bunyósok azért nem kapnak több tiszteletet, mert félnek célba venni az igazi nagyságot. Úgy tekintenek a bokszra, mint egy beváltandó csekkre, nem pedig mint valami nemes célra. Pénzt és elismerést akarnak. Én elismerésre és halhatatlanságra vágytam.
