Aki nincs, azt egykettőre elfelejtik.
Nem volnék férfi, ha épp az asszonyi gyámoltalanságod kétszeresen vonzóvá nem tenne a szememben.
A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma,
tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.
Gyászos hirnökök suhannak a bús éjszakán, borongón:
„Nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn a
porondon.”
Vannak emberek, akiket a legjobban szeretünk, és mások, akikkel a legszívesebben vagyunk együtt.
Im, pille vagyok, parányi pont,
a szirmon csöppke fehér jel;
te fiúcska vagy, játékra kész,
ha üldözöl is, ne érj el.
Mihelyt az a hang a fülembe csattan,
rögtön kigyúl alattam a katlan.
És valami tiszta csend
üdve lebeg odalent.
Nyiss utat e szűk csapáson,
nyiss a szívig, kalapácsom!
Aki él, csak harcban éghet –
csalják a titok-cselek;
aki költ, bírói széket
ül önnön maga felett.
Ezer szó sem hagy az emberben olyan mély nyomot, mint egyetlen tett.
Holttest mellett, gyászban az emberek általában nagyon fennkölten viselkednek.
Ne légy ma ez,
holnap emez,
s jövőre ismét
mást szemezz.
Érc légy, mely
mindig egy marad,
ne törmelék – dirib-darab.
Gyönyörű az, ha az ember célba lát
S eléri azt, tűzön-vízen át.