Minden sikeres színész, aki csak minimális mértékben is képes az önreflexióra és nem vakítja el teljesen az arrogancia és a hiúság, a szíve mélyén pontosan tudja, hogy a “hétköznapi kisemberekkel” szemben a sors végtelenül elkényeztette. Ha ezzel nincs tisztában, vagy elfelejtette, akkor a siker nem válhat javára!

Az ápolónő legyen józan;
becsületes és megvesztegethetetlen;
Legyen igazmondó és megbízható;
Legyen pillanatra pontos és hajszálig rendes;
Gyorskezű, de nem kapkodó;
Szelíd, de nem lassú;
Nyájas, de nem fecsegő;
Tapintatos, de sohasem tétovázó;
Legyen derűs és bizakodó, tiszta saját személyében és tisztaságot teremtő a beteg körül;
Legyen szíves és szolgálatra kész, a betegekre gondoljon és nem önmagára.

Az ápolónő munkája háromszoros érdeklődést kíván: szellemi érdeklődést az “eset” iránt, szívbeli érdeklődést a beteg ember iránt, szakmai érdeklődést a gyakorlati munka technikája iránt.

Én akkor születek meg újra és újra, ha átlépem a filmgyár küszöbét. S ha leforgattam a filmet, szinte megszűnök létezni.

Nem születtem színésznek, hiányoztak hozzá a megfelelő adottságaim: a színészi képességek, a tekintet, a tehetség, a mozdulatok. Az alkatom még meglett volna hozzá, talán túlságosan is, de egyáltalán nem rendelkeztem klasszikus értelemben jó külsővel, a “tekintetemmel” pedig még komolyabb baj volt.

Játszottam nagyon sokféle karaktert, de a színészeknek általában van egy fő profiljuk. Az ördög jobb és bal keze után mondták azt, hogy maradjak ez a karakter, ez áll nekem a legjobban a filmvásznon, ráadásul ez a fickó az, akit nagyszülő, szülő és gyermek egyszerre tud kedvelni, így a filmjeinket a családok együtt nézhetik.

Maga a sztárság legfeljebb kellék, jelmez, munkaeszköz számomra, amit – például most – a filmem promotálására használok. Egy szerep, még ha személyemben érintett is vagyok. Valójában azonban nagyon egyszerű életet élek: hétköznapiak az igényeim, a kapcsolataim. Eszem ágában sincs sztárként viselkedni, élni, öltözni, külön allűröket felvenni, akár magam előtt is eljátszani a sztárt. Roppant fárasztó és unalmas lenne.

A tanárok csodálatos misszionáriusok, akik arra esküdtek fel, hogy közvetítsék a tudásukat nyomorúságos fizetésük ellenére és ezer nehézség közepette. Legalább el kellene gondolkodni annak a lehetőségén, hogy felelősségteljes feladatukhoz méltó elismerést kapjanak.

Azt csinálhatom, amihez értek, amit mindennél jobban szeretek. Hobbi ez, de a lehető legkomolyabban fogom fel, mondhatnám, hivatásszerű hobbi. Hajtom a lovaimat, s megpróbálom belőlük is, magamból is a maximumot kihozni.