Magam sem tudom, hogyan történt, de egy szép napon egyszerre csak elhatároztam, hogy festőművész leszek. Nem lehetett kétségbevonni rajzképességemet, ezt apám is tudta, hiszen éppen ez késztette többek között arra, hogy reáliskolába küldjön. Mégis, amikor megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen életpályát választanék magamnak, kimondtam fenti elhatározásomat. Első percben torkán akadt a szó. Kételkedni kezdett épelméjűségemben. Miután pedig megismételtem elhatározásomat, és megérezte ennek komolyságát, esetleges tehetségem figyelmen kívül hagyásával, határozott egyéniségének egész erejével fellépett tervem ellen. „Festőművész nem lesz belőled, legalább is, míg én élek, addig soha!” mondotta. Mindketten következetesek maradtunk: atyám a „sohá”-hoz, én pedig a „csak azért is”-hez.

Hajlamosak a filmesek egy bizonyos kor felett mellőzni a nőket, én azonban úgy érzem, a legjobb éveim még előttem vannak, és minél többet tanulok, és élek, annál jobbá válik a munkám, a teljesítményem. Énekesként, előadóként, színésznőként, producerként minden nap egyre jobb leszek. Jó dolog az életemnek és a karrieremnek ebben a szakaszában lenni.

A szüleim ügyvédnek szántak. De nem hinném, hogy boldog lettem volna, hacsak nem énekelhetek a bírák előtt.

Gyerekként nem tudtam, kik azok a celebek. Anyukám operaénekesnő volt, és a család többi tagja is művész. Nem mentünk moziba, bulvár újságokat sem járattak a szüleim. Bár zongorázni tanultam és balettórákat vettem, színésznőként szerettem volna dolgozni – a közönséget megnevettetni azonban kemény munka.

Való igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert. Csakhogy rengetegen gyakorolnak, így nagyon sokan el is jutnak a mesterszintre. Ezért aztán a felső korlát közelében a döntő különbség már nem a teljesítményen múlik.