Fekete István

Fekete István

1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.

József Attila-díjas magyar író

Fekete István idézetek témák szerint: Természet (56)Tél (20)Vadász (8)

Az országra ráhullott a hó, és rádermedt a hideg. A szegénység járt az országutakon, a városokban, a hivatalokban: mindenütt. Első tél a nagy elesés után. Szomorú, hideg, végtelen tél, mely alatt talán örökre fagyos marad a föld.

A Tél pedig békésen ült a domboldalakon és az Idő nagy naptáráról egyenként szakította le a napokat. Pirosat, fehéret, hétköznapot, ünnepnapot egyaránt. Eltipegett Miklós napja, Luca napja és csak karácsonykor állt fel a Tél a domboldalnál, körüljárta országát, hogy rend legyen ezen a napon, de aztán csak újra leült és ködöt pipált a dombtetőkre.

A jövőt ne kérdezzétek, és a múltnak ne válaszoljatok, mert a múlt maga a válasz sok ilyen felesleges kérdésre.

Ballagtam a falumban. Nem ismertem senki, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.

Az ablakon át nem lehetett már látni, hogy esik a hó, vagy nem esik, pedig kint még nem volt sötét, de tejfehér pára lapult az üvegre, és még ködösebbé tette a belső világot, de még világosabbá a gondolatok csodálatos televízióját, amelyet mindenki maga szerkesztett, rendezett és játszott önmagának.

Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám – micsoda szokás! – nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont még nem láttam, és sem hosszúsága, sem szélessége nem érdekelt.

Ezek kedves órák voltak a nyárban. Halk, világos beszéd. A nyárfás utak alkonyi csendje. A nagy határ élete, a kocsi ringató pattogása megmaradt Péteren, mint valami jó, ami a földből születik.

Három hete nem alszom ezért a bakért, és most elment, mert ő „nízte”…. Még ha debreceni lenne, joga lenne „nízni”, de itt, Erdélyben maradjon fekve, különösen ha Juonnak hívnak valakit.”

Aztán hegyek jönnek, és megállunk a Királyhágón, hogy magunkba szállva végigpillantsunk a tájon, a régi határon, amely sohase volt határ, csak út, amely magyar földről magyar földre vezetett.

Sötéttel mentem még, amikor a vörös hold némán fürdött a Szamosban, és a hegyek hátán hideg köd hentergett. Meg-megálltam, és hallgattam az erdőt. Később beszakadtak a völgyek, megnőttek a csúcsok, és a szálló köd szürkeségére égő köntöst vetett a kelő nap. -Isten! – sóhajtottam, és szívemben egyetlen szó lüktetett: Erdély.

Szállt a pipafüst a szobában, bor csillant a poharakban, és a kitárt szívek melegében egyszerre való és közeli lett minden. A szenvedések és megaláztatások lehulltak az idő rostáján, és a megszállás iszapjából kiemelkedtek a reménység szikrái.

Szatmárnémetiben autón várt rám nagybátyám,és amikor megöleltük egymást, úgy éreztem, a Dunántúl ölelte meg Erdélyt.

Bölcs ember volt apám, aki tudta, hogy “Guba a gubához, suba a subához”, azaz: a gyereknek gyerek a barátja, és semmi keresnivalója a felnőttek komoly vagy komolytalan társaságában.

Zúgott a víz. Az öreg kőrisen fáradt méhek pihentek, a malom zsindelyén zöldült a moha, a bodza szürke szárán apró levélcsomók születtek, és a puha tavaszi szél sóhajtásában távoli remények jártak.

A bagoly a sötétség madara, és annak a balga hitnek a vámszedője, hogy sötétben nem lehet látni, tehát szabad a vásár. Ezt hiszik a pockok, az egérkék s a többi kis rágcsálók mind, nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről, mert ő lát is, és hall is, és ebből él.

Az utcán nem járt senki és csendesen álmodni kezdett a város. Először csak sóhajtott, aztán nyújtózkodott, aztán az álom végigszaladt az utcákon, mert egyszerre szükség lett rá mindenütt.