Az országra ráhullott a hó, és rádermedt a hideg. A szegénység járt az országutakon, a városokban, a hivatalokban: mindenütt. Első tél a nagy elesés után. Szomorú, hideg, végtelen tél, mely alatt talán örökre fagyos marad a föld.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Allah ugyan szigorúan tiltja a borivást a híveknek, a török vitézek azonban úgy gondolták, hogy Allahnak annyi néznivalója van ezen a földön, nem valószínű, hogy éppen a látrányi rétre néz, és éppen akkor, mikor ők isznak.
A Tél pedig békésen ült a domboldalakon és az Idő nagy naptáráról egyenként szakította le a napokat. Pirosat, fehéret, hétköznapot, ünnepnapot egyaránt. Eltipegett Miklós napja, Luca napja és csak karácsonykor állt fel a Tél a domboldalnál, körüljárta országát, hogy rend legyen ezen a napon, de aztán csak újra leült és ködöt pipált a dombtetőkre.
A jövőt ne kérdezzétek, és a múltnak ne válaszoljatok, mert a múlt maga a válasz sok ilyen felesleges kérdésre.
Ballagtam a falumban. Nem ismertem senki, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
Az ablakon át nem lehetett már látni, hogy esik a hó, vagy nem esik, pedig kint még nem volt sötét, de tejfehér pára lapult az üvegre, és még ködösebbé tette a belső világot, de még világosabbá a gondolatok csodálatos televízióját, amelyet mindenki maga szerkesztett, rendezett és játszott önmagának.
Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám – micsoda szokás! – nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont még nem láttam, és sem hosszúsága, sem szélessége nem érdekelt.
A hold már kétarasznyira volt a somogyi partok felett, és aranyos utat rakott majd az ablakig a Balaton jegén.
Ezek kedves órák voltak a nyárban. Halk, világos beszéd. A nyárfás utak alkonyi csendje. A nagy határ élete, a kocsi ringató pattogása megmaradt Péteren, mint valami jó, ami a földből születik.
Három hete nem alszom ezért a bakért, és most elment, mert ő „nízte”…. Még ha debreceni lenne, joga lenne „nízni”, de itt, Erdélyben maradjon fekve, különösen ha Juonnak hívnak valakit.”
Szívem kitárult, és két karommal szerettem volna megölelni a messze hegyeket, völgyeket, a hamvaskék eget, minden virágot, minden rögöt, az egész ragyogó Erdélyországot!
Aztán hegyek jönnek, és megállunk a Királyhágón, hogy magunkba szállva végigpillantsunk a tájon, a régi határon, amely sohase volt határ, csak út, amely magyar földről magyar földre vezetett.
Sötéttel mentem még, amikor a vörös hold némán fürdött a Szamosban, és a hegyek hátán hideg köd hentergett. Meg-megálltam, és hallgattam az erdőt. Később beszakadtak a völgyek, megnőttek a csúcsok, és a szálló köd szürkeségére égő köntöst vetett a kelő nap. -Isten! – sóhajtottam, és szívemben egyetlen szó lüktetett: Erdély.
Szilágyságban jártam, ahol a Szamos kanyarog és ahol Wesselényi és Ady szelleme kísért.
Szállt a pipafüst a szobában, bor csillant a poharakban, és a kitárt szívek melegében egyszerre való és közeli lett minden. A szenvedések és megaláztatások lehulltak az idő rostáján, és a megszállás iszapjából kiemelkedtek a reménység szikrái.
Szatmárnémetiben autón várt rám nagybátyám,és amikor megöleltük egymást, úgy éreztem, a Dunántúl ölelte meg Erdélyt.
Bölcs ember volt apám, aki tudta, hogy “Guba a gubához, suba a subához”, azaz: a gyereknek gyerek a barátja, és semmi keresnivalója a felnőttek komoly vagy komolytalan társaságában.
Zúgott a víz. Az öreg kőrisen fáradt méhek pihentek, a malom zsindelyén zöldült a moha, a bodza szürke szárán apró levélcsomók születtek, és a puha tavaszi szél sóhajtásában távoli remények jártak.
A bagoly a sötétség madara, és annak a balga hitnek a vámszedője, hogy sötétben nem lehet látni, tehát szabad a vásár. Ezt hiszik a pockok, az egérkék s a többi kis rágcsálók mind, nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről, mert ő lát is, és hall is, és ebből él.
Az utcán nem járt senki és csendesen álmodni kezdett a város. Először csak sóhajtott, aztán nyújtózkodott, aztán az álom végigszaladt az utcákon, mert egyszerre szükség lett rá mindenütt.
Mások ezeket keresték még



