Aztán üde örömmel hajnalra kondult a harang, és az apróbb csillagok álomra csukták szemüket.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Aki apa, az legyen mindenben apa.
A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és a rétek világa, zsendültek a füvek és fák, sárgult a gólyahír, és a békanemzetség zenekara már összetanult muzsikával köszöntötte Szent György havát, amely tudvalevőleg egyúttal a Bika hónapja is.
Hát én nagyon szerettem olvasni, ha nem mondták- de ha mondták, azonnal nem szerettem. Ha pedig tiltották, majd meghaltam a betűért.
Matula bölcsen tudta, hogy az ízeket nem az élet szüli, hanem az éhség, és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban, mint a szívben.
Ha egyszer tanul valaki, akkor mindjárt más az élete.
Ropog a hó a szánkó alatt, hunyorgó csillagmilliók szikráznak égi magasságban, s az emlékek már mellém telepedtek. Messze hallom csilingelni a csengőket, mintha öreg templom rorátéján szólnának ködös boltívek homálya alatt. A szán mellett kopasz jegenyék vágtatnak a múltba, a ködbe, mint maga a mulandóság: a tűnő emberi élet.
Tudta, hogy minden malomban egy macska jár éjszaka. Nagy, fekete macska. Szemei zöldek, és akinek megmutatja magát, meghal még abban az évben.
Világosság és fény nélkül nincs emlékezet és nincs idő, s az emberi szellemnek nincs halhatatlan szeretete és méltósága.
Szerencsétlen az a nép, amely így hallgat. Szerencsétlen, mert sokat nyel, és egyszer csak rájön, tele lesz, nem bírja tovább, és retteneteset ordít, s elrontott lelkiismeretével lehányja magát.
A róka is furfangos állat, de a vidrának inasa sem lehetne.
A nedves fa sistergett, néha siránkozott, mint a légy a pók hálójában, s amíg a tűzrakás összeomlott, a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár.
Ősz kezd lenni. A patakon rideg ráncokat vetett a szél, az öreg fűzről leszakadt egy-egy levél, és tántorogva elrepült.
Ilyenek vagytok mind; a boldogságot keresitek, s ha megtaláljátok, elmentek mellette.
Légy egyenes mindig, tanulj, és ne félj senkitől ezen a világon.
Ezért nem félünk mi az elmúlástól, ami nincs is, hiszen a nemzedékek tovább repülnek, és bennük mi is.
Az emlékek itt zsonganak körülöttünk, és felettük vidáman vagy sírva, imádkozva vagy temetve, de ott leng-bong a sok elmúlt harangszó, és láthatatlan szárnyával megérinti az öreg szíveket.
Szerettem a könyvek, a papír, a betűk különös, nehéz szagát, ami a legújabb könyveknél sem érzett újnak, bár ezeknek illata meg sem közelítette egy-egy öreg kalendárium vagy biblia kimondhatatlanul titkos, időktől és gondolatoktól terhes aromáját.
Csupa békés zsongás az erdő. Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket. Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyőrök.
A nyár meggyújtotta a füveket a réten. Virágot is rakott rájuk bőségesen. Száruk megkeményedett a napban, és zöld színük fakóbbra vált. Kaszálni kellene a rétet.
