Amikor elfogadod azt, ami van, akkor minden pillanat a legjobb.
Eckhart Tolle
1948. február 16. -
német származású kanadai író, előadó, spirituális tanító
Két módon lehetsz boldogtalan. Az egyik: ha nem kapod meg azt, amit akarsz. A másik: ha megkapod azt, amit akarsz.
Létfontosságú, hogy teret adj másoknak, és persze magadnak is. A szeretet nem virágozhat enélkül!
A szeretet nem válogat, ahogy a napfény sem. Nem emel ki egyet a többi közül. A szeretet nem is exkluzív. A kizárólagosság nem Isten szeretetére, hanem az ego „szeretetére” jellemző.
Ha belenézel a tükörbe, és nem tetszik, amit látsz, bolondság lenne, ha megtámadnád emiatt a tükörképedet. Holott a nem elfogadás állapotában éppen ezt teszed! Ha pedig megtámadod a képet, akkor az magától értetődően visszatámad. Ha azonban elfogadod a képet, bármi is legyen az, ha barátságos vagy vele, akkor az nem tud nem barátságos lenni veled! Hát így változtatod meg a világot!
Amint sikerül föladnotok mentális bástyáitokat, megkezdődhet a valódi kommunikáció.
Nem szeretheted igazán a partneredet az egyik pillanatban, ha a következőben már támadod! A valódi szeretetnek nincs ellentéte!
A boldogság olyan feltételektől függ, amelyeket pozitívnak érzékelünk, a belső, lelki béke független ilyesmitől.
A kozmoszban korántsem a zűrzavar uralkodik. Már maga a kozmosz szó is rendet jelent. Ám ez nem olyasfajta rend, amit az emberi elme valaha is megérthet – jóllehet olykor futó képet kaphat róla.
Véletlenek márpedig nincsenek, ahogyan olyan események és dolgok sem, melyek önmagukban és minden mástól függetlenül, elszigetelten léteznének.
A boldogtalanság elsődleges oka sosem az adott élethelyzetben keresendő, hanem a róla alkotott gondolataidban.
Négy szó hordozza az élet művészetének titkát, minden siker és boldogság titkát: egynek lenni az élettel. Egynek lenni az élettel azt jelenti: egynek lenni a mosttal. Ebben az esetben felismered, hogy nem te éled az életedet, hanem az élet él rajtad keresztül. Az élet a táncos, te pedig a tánc vagy.
A harag vagy a megbántottság óriási mértékben erősíti az egót azzal, hogy növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van igazam” látszólag megtámadhatatlan, erődítményszerű, mentális „hadállását”. Ha látnád a testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztő- és az immunrendszered működését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az élvezetnek a formái.
Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülei iránt, aminek az oka gyakran a kapcsolatuk hiteltelensége. A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára, méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a szülő mennyire lelkiismeretesen játssza.
A tudatosság: jelenlét; és kizárólag a jelenlét képes feloldani a benned lévő tudattalan múltat.
Minél nagyobb mértékben azonosulnak az emberek az éppen játszott szerepükkel, kapcsolataik annál kevésbé lesznek valódiak.
Csak olyan ritka lények, mint Buddha vagy Jézus látták meg a kaszt vagy társadalmi osztály alapvető jelentéktelenségét; ismerték fel, hogy az valójában formával való azonosulás, s hogy a kondicionálttal és az időlegessel való ilyen azonosulás elhomályosítja a minden egyes emberi lényben ott ragyogó kondicionálatlan és örökkévaló fényét.
A hagyományos szerelemfogalom vonatkozásában a spanyol nyelv a legőszintébb: te quiero azt jelenti, hogy „akarlak”, és azt is, hogy „szeretlek”. A szeretlekre használt másik kifejezést – te amo –, ami nem hordozza ezt a kettősséget, ritkán használják, talán mert az igazi szeretet is épp oly ritka.
A spirituális föleszmélés: tisztán látni, hogy amit érzékelek, megtapasztalok, gondolok vagy érzek, az végső soron nem az, aki vagyok; hogy nem találhatom meg magamat a folyamatosan elenyésző dolgokban.
Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet.
Mások ezeket keresték még




