A valódi leállás nemcsak a drog vagy az alkohol abbahagyását jelenti, hanem valami sokkal többet. Ilyenkor a homályos szemüveg lekerül az emberről és elkezd tisztán látni. Érezni. Szembesülni azzal a sok szarral, amit beállt vámpírként elkövetett. Azért fogalmazok így, mert nagyon sok „ember” van, aki nem drogozik vagy nem szenvedélybeteg, de éppolyan vámpír, mint a beálltak. A vérszíváshoz, a másik kihasználásához nem kell drogozni. És ilyenkor nemcsak másoknak ártanak, hanem közben kőkemény öngyilkolás is folyik. Nemcsak testi ártás, hanem a gerincét, a méltóságát és az akármibe vetett hitét is feladja az ember. A narkó abbahagyása után ezeket is fontos visszaszerezni. Aki tudja, hogy mit jelent tisztán, gerinccel belenézni a másik szemébe, az újra át szeretné élni ezt az érzést.
Szóval, ez a valódi meló.
Sajnos Magyarországon jellemzően kizárólag az eredményt nézzük, nem azt,hogy amögött mennyi munka rejlik. Emiatt ébred az emberekben irigység, féltékenység, holott mindkettő rettenetes, romboló érzés. El kellene jutnunk odáig, hogy akárkinek az eredményeit látjuk, az jusson eszünkbe, úristen, mennyi tanulnivalóm lenne nekem ebből, és milyen nagy munka kellett hozzá, hogy ezt mind elérje! Tisztelet érte!
Önbizalmat csakis úgy lehet fejleszteni, ha tudatosan bevállalok bizonytalan, számomra új és ismeretlen helyzeteket,amelyektől félek. Az önbizalomhiányos embert azonban megakadályozza ebben két fontos tulajdonsága,a szeretetéhség és a megfelelési kényszer, ami szintén borzasztóan erős Magyarországon.
A kollektív felelősségvállalásra meg nem tanított gyerekek nem lesznek büszkék a magyar nyelvre, a magyar kultúrára, helyette a külföldi példákat fogják majmolni.
A valódi magyarság nem ott kezdődik, hogy lázadunk, utcára vonulunk, meg kiabálunk a focimeccseken, hanem ott, hogy hétfő reggel milyen gondolatokkal, milyen kedvvel, milyen kisugárzással indítjuk el a napunkat és hetünket.
Igazából azért szeretem a telet, mert ez a tavasznak a letéteményese, annak a jelképe, hogy nemsokára újra indul az élet, és ez a várakozás jó érzés. A legtöbb ember számára a tél a halált jelenti, de valójában nem a tavasz, hanem ez az évszak az új élet kezdetének a jelképe. Mert télen a rügyekben már ott rejlik a szenvedélyes robbanás ígérete. És minden indul újra, előlről.
A tiszteletet nem lehet kicsikarni. Ha én tiszteletet csikarok ki, akkor én vagyok a diktátor. De akkor az valójában nem tisztelet, hanem félelem. Óriási különbség.
Az elveszített tiszteletet úgy lehet visszaszerezni, ha szembe mersz szállni a démonaiddal, vagyis a félelmeiddel.
A nő attól lesz nő, ha az élete különböző területeit illetően büszke magára, mert mindent megtett, amit tudott és érzett.
Az emberek azt mondják, vannak olyan információk, amelyeket muszáj magunkban tartani. Önvédelemből. Ez kétségtelen. Van ilyen része is az elhallgatásnak, amit – ha jogos és szükséges – nevezhetünk alkalmazkodásnak. Ennek nincs negatív hatása. De hol kezdődik az a szint, amikor az elhallgatás már ártani kezd? Az emberek rendszerint rosszul viselik a kritikát, rögtön megindul a hárítás. (…) Persze ilyenkor valójában csak elkezd fájni annak a kimondott információnak az igazságtartalma.
Amikor megalkuszom, akkor nem merem kimondani azt, ami bennem van, és hagyom, hogy a másik azt tegye velem, amit ő akar. Inkább tűrök, és némán szenvedek.
Ha a belső béke nem ötvöződik egy állandóan jelen lévő éberséggel, akkor szintén el fognak bukni. Annak ellenére, hogy éppen jól érzik magukat. Éberség nélkül el fognak bukni.
Mi az elpocsékolt idő? Ha tudom, és nem teszem. Ha felismerem, hogy valamivel ártok magamnak, mégsem változtatok. Ha már öt éve rájöttem arra, hogy gyáva vagyok kimutatni az érzéseimet, de nem teszek mást, csak marcangolom önmagam, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt meg mertem volna tenni.
A pasik, amikor azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, nagyon tévednek! Csak tetszelegnek ebben a szerepben! (…) Én bizony azt látom, hogy a férfiak csak erősnek látszanak, de nem azok. Persze valahol el kell kezdeni. Nagy izomzat, adott helyzetben erős hang, karakánság. De vajon mitől fordul mindez az ellenkezőjébe, ha egy adott érzésről kell beszélni? Érzésekről. Mi történik ilyenkor egy pasiban? Miért félnek a férfiak kimondani az érzéseiket? Azt hiszik, attól gyengébbek lesznek?
Egészséges egyén soha nem lesz olyasvalakiből, aki nem vállalja az elfojtott érzéseinek megélését, és az ezekből fakadó változtatásokat. Átélni és kimondani. Elfogadni és változtatni. Soha senki nem lesz kiegyensúlyozott és boldog, ha ezt nem képes megtenni. Csak vergődni fog a félelmei csapdájában, haláláig.
Miért van az, hogy aki önmagával kapcsolatban feszült és békétlen, az ugyanilyen embereket fog magához vonzani? Miért van az, hogy aki jól érzi magát a bőrében, azt egyre több olyan ember veszi körül, aki szintén jól érzi magát a bőrében? Nem vették még észre?
Akik végig menekülik és végig rettegik az életüket, mert nem akarják megoldani a problémákat, azok vissza fogják ezt kapni, még súlyosabban. Senki nem fogja megúszni. Mindannyian megkapjuk. Akkor nem jobb kimondani, még ha fáj is? És addig megváltoztatni, amíg a gondolkodás szikrája bennünk van? Mert lehet megkeseredve élni. Kétségtelen.
A hatékony megoldások egyszerűek. Csak annak az elfogadása bonyolult, hogy én mindent meg tudok tenni, mindent. Ha valahol határozott vagyok, akkor máshol is képes vagyok a határozottságra. Egy dolgot szükséges eldönteni: hogy szeretnék-e boldog lenni. Hogy szeretnék-e békében lenni. Mert ha szeretnék, akkor szívvel-lélekkel kell dolgozni, nem csak a munkámban, de az élet egyéb területein is.
Valódi sikerélményt mindig csak egy új dolog adhat, egy új megmérettetés. Nagy megmérettetésből pedig nagy sikerélmény fakadhat, hiszen ezzel bizonyíthatom önmagamnak, hogy beletettem mindazt, amit csak tudok. És ez kisugárzást ad. És mégis félünk, félünk az újtól.
Miért olyan nagy baj, hogy esetleg fájni fog a változás? Szerintem nem baj. Amikor az ismeretlenbe ugrom bele, akkor nem tudom, hogy ami következik, az jó lesz-e vagy rossz, egyet azonban biztosan tudok: hogy mind a jóval, mind a fájdalommal hajlandó leszek szembenézni. Akár pozitív, akár negatív élményben lesz részem, mind a kettővel elboldogulok, mert önmagamban elfogadtam a jót és a rosszat is. A sikereket és a kudarcokat is fel tudom dolgozni, meg tudom oldani, sem az örömtől, sem a fájdalomtól nem félek. A legfontosabb, hogy amikor beleugrom az ismeretlenbe, érezzem, hogy merek élni – mert az élet szép!