Néhány főúr vadászterületet akar ebből az országból. Vigyázzanak, mert ha így dolgoznak, a vadak fognak vadászni.
Magyarországon sztrájkol – Hymen. Évről évre kevesebben házasodnak itt az emberek. Szinte kétezerrel kevesebb például a házasságok száma csupán ez évben. És csupán szeptemberig. (…) A jövendő magyarjainak nincs se kedvük, se módjuk világra jönni.
Megmentik újra és újra a hazát, valahányszor saját profitjukat kell megmenteni. Ha háborút nem csinálhatnak, csinálnak háború-félelmet, s bebörtönöznek jámbor rajongókat, hogy a nép elhiggye, hogy veszélyben a haza.
Ebben a hazában nem utcai harcosokra, berozsdásodott terminátorokra van szükség, hanem tisztességes, becsületes emberekre, akik azért dolgoznak, hogy minden magyar ember a sajátjának érezhesse Magyarországot.
Két dologról beszélhetek, amit valójában nem szeretek. A fekete történelem hónapja sértés. Egy hónapra fogod degradálni a történelmemet? Az afroamerikai kifejezés is sértő, nem vagyok oda érte. A feketék egészen az n-betűs szóig különböző címeket viseltek, és nem tudom, hogyan kapnak publicitást ezek a dolgok, de mindenki az afroamerikait használja most. Mit jelent ez valójában? A legtöbb fekete ember keverék a világ ezen részén. És mégis úgy használjuk az Afrika szót, mintha az egy ország lenne, nem pedig egy kontinens, mint Európa.
Beleadhatjuk-e a tudásunkat, tőkénket az új találmányokba… amíg a társadalom olyan nemzedékeket nem nevelt fel, amely használni is tudja őket?
Az az aranyozott, kendőzött külső, amit a nagy társadalmak mutatnak, mit is rejt voltaképp? Ürességet és rothadást, mondhatom. Nincs erkölcsi talaj a lábuk alatt. Meszelt sírok egyszóval ezek a mai társadalmak.
Jártam, éltem már, sok helyen a világban, és azt kijelenthetem, hogy arányait tekintve a lakosság számához viszonyítva (lásd olimpiai érmek száma) annyi tehetséges, életrevaló ember sehol nincs, mint Magyarországon, mégha folyton ostorozom is az elmeroggyantakat. Én őszintén azt gondolom, hogy óriási dolgokra lehetne ez a maroknyi nemzet képes, ha az egymás marására fordított energiákat becsatornáznák, becsatornázná valaki az alkotó, előrevivő munkába.
A szocializmusban – melyben magam is hiszek – egymásért dolgozunk, és a jutalomból mindenki részesül. Így látom a futballt, és így látom az életet.
Ha én képes vagyok egyesülni önmagammal, mi lenne, ha mind egyesülnénk!? Milyen érzés lenne az!?
A valódi magyarság nem ott kezdődik, hogy lázadunk, utcára vonulunk, meg kiabálunk a focimeccseken, hanem ott, hogy hétfő reggel milyen gondolatokkal, milyen kedvvel, milyen kisugárzással indítjuk el a napunkat és hetünket.
Az emberség – ugyan hányunkban ég
szellem, tisztesség s más efféle szesz?
A tülekvők közt egy-kettő akad,
aki nemünk nevére érdemes.
A többi? Él, s már itt a föld szinén
vagy majd alatta undokká rohad.
S még jó, ha csak magában céltalan
az élete, s nem ölt meg másokat.
Mikor a kiváltságos helyzetű azzal mentegetőzik az elnyomottaknak, hogy hiszen neki is súlyos gondjai vannak, éppen amiatt van gondban, hogyan tarthatná meg kiváltságos helyzetét.
Egy társadalmat nem az erősök tettei határoznak meg, hanem az, ahogyan a gyengékkel bánik.
Történelmünk fordulópontjához értünk. Túl sokan tértek a telhetetlenség és a mértéktelen fogyasztás útjára. Az embert immár nem aszerint ítélik meg, amit tesz, hanem aszerint, amije van. Ez nem boldog és biztató üzenet, de igaz.
– mondta Carter 1979 nyarán
A technikai fejlettség olyan, mint egy borotva egy hároméves gyerek kezében.
A közigazgatás változhat, de a népek életében mégis az emberi összeköttetés a döntő.
A történelem utáni kor emberének többé nincs miben hinnie, tehát magában hisz, nincs miért élnie, tehát magának él – ez a fogyasztói lét.
A tömegember fogyasztói rutinja áthat a párkapcsolataira: a partnerek rövidülő ciklusokban fogyasztják és dobják el egymást. Az intimitás ennek nyomán addig fogy, mígnem a történelem utáni ember inkább választja a magányt, mint hogy a vágyaiból és a kényelméből bármit is feladjon – végleg elutasítja a társas élet boldogságának lejárt szavatosságú ideáját: a férfi a szorongató valóságból virtuális világokba menekül, a nő a többgenerációs családról való gondoskodásának ösztönét bulvárpletykák fogyasztásába fojtja.
Az igazi harc nem vallásosak és ateisták, nem jobboldaliak és baloldaliak, nem konzervatívok és progresszivisták, nem monarchisták és republikánusok közt zajlik. Soha nem is köztük zajlott. Az igazi harc konformisták és nonkonformisták, zsarnokok és szabadok, vadak és szelídek, sunyik és bátrak, intoleránsak és toleránsak, behódolók és be nem hódolók, önzők és önzetlenek, jelszavakat skandálók és gondolkodók közt zajlik. Az igazi harc mindig emberi minőségek, és soha nem világnézetek közt zajlik. Aki ezt nem érti, elkárhozott.