A jó idők elérhetetlennek tűnnek a rossz időkben.
Szomorúság idézetek
A papot imádsággal, az ördögöt muzsikával, a búbánatot önmagával viszi be az ember a házába.
Soha nem hittem, hogy a bánat tud olyan erős lenni, mint a fizikai fájdalom. Mikor elkap hirtelen, olyan, mint egy görcs, mint egy fogfájás, összegörnyedek, mert nem bírok egyenesen maradni. Összeszorítom az öklömet, hullanak a könnyeim, és azt hiszem, megrepedek és kihullanak a belső részeim. Talán ha ordítanék, széttépnék valamit, vagy a földhöz verdesném magam, az segítene.
Nem szeretem a keserűséget, azt a monoton beletörődést, amikor az emberek vállán ott ül a bánat és nem mozdul. A meggyötörtségtől, a reménytelenségtől menekülök, mert azt érzem, hogy az tényleg olyan, mint egy vírus, átragad a másikra.
A teám kihűlt, azon gondolkodom,
Miért keltem fel.
A reggeli eső miatt párás az ablakom,
És semmit nem látok,
De ha mégis, akkor minden szürke lenne.
A fotód a falon
Emlékeztet arra, hogy nem olyan rossz,
Nem olyan rossz.
Embertelen küzdelmet folytatok magammal, és sokszor sikertelenül. A depressio vagy vélt depressio ellustított, teljesen elpuhított. (…) Bűntudattal, lelkiismeret-furdalással élek és ez mindent lebénít. Ha olvasok, negyedét jegyzem meg. (…) Nagyon mélyre süllyesztettem magam.
Kilencéves koromtól volt igazán rossz nekem. Édesanyám az alkoholt választotta, ez kihatott rám, édesapámnak pedig nem mertem elmondani, nem tudott semmit. Nem volt másom, csak akaraterőm.
Az ember csak saját magának rontja el az életét, ha egyfolytában azt sulykolja, hogy az mennyire nem jó.
Akik nem ismerik a szenvedést, sosem ismerhetik meg a valódi békét.
Emberek, ha boldogtalanok vagytok, vigasztaljon benneteket, hogy én is boldogtalan voltam.
Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint hogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat.
Voltak igazán elkeseredett pillanatok az életemben – mint mindenkinek –, de átsegítettek rajtuk a barátaim, amikor megkérdezték: „Segíthetek valamiben?” Holott már segítettek is – csak nem tudták – azzal, hogy feltették ezt a kérdést.
Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (…) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott – de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk.
Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.
A szenvedés, ha együtt fogadják, ha együtt viselik, akkor öröm.
