Örömtelenség, hó és csönd köröttem,
határtalan.
Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,
madártalan.
Szomorúság idézetek
A fájdalmat senki sem veheti el, még Istennek sem áll
módjában megkönyörülni azon, aki érzi. A bánatot elmulasztani
sem lesz soha képes semmilyen égi vagy földi hatalom, csak a
súlyát teheti majd könnyebbé az idő azzal, hogy hozzászoktat
minket ahhoz, hogy amíg élünk, velünk marad.
A szeretet tartja össze a közösségeinket, élettel, fénnyel, meleggel, lélekkel tölti meg a családjainkat. Aki nem tudja szeretni a munkáját, környezetét, családját, nemzetét, annak számára minden csak fájdalom: rossz neki munkába menni, rossz a feleségéhez bújni, rossz neki a himnuszt énekelni, a testvéreivel nemzeti ünnepet ülni. Álmok, jövőkép nélkül nincs útja az életnek, amely a holnapba vezet.
Minden kiváló ember, akár bölcselő, akár politikus, akár költő avagy művész, melankolikusnak látszik.
Ha attól félsz, hogy nem fogsz túljutni egy adott ponton, a hangulatod elég rosszá válik. Egy bizonyos szempontból szerencsések vagyunk, hogy még mindig élünk és túljutottunk azon a ponton.
Talán túlzottan magam alatt voltam, hogy ide toljam időben a pofámat.
– magyarázta a Phoenix-i közönségnek, hogy miért késett el a koncertről.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt.
Bécs, a kellemes, könnyed hangulatú város, a szórakozni vágyók otthona, az én életemben sajnos, csak a legszomorúbb korszak színhelyeként szerepelhet. Ma is vegyes érzelmekkel gondolok erre a városra, amely öt évi nyomorúságot jelentett számomra. Öt küzdelmes esztendőt töltöttem ebben a nimbusszal teli metropoliszban, amely idő alatt előbb mint napszámos, majd mint kis festő, sikerült mindennapi kenyeremet megkeresnem. Azt a keserű kenyeret, amely még a természetes éhség csillapítására sem volt elegendő. A nyomor hű társam maradt ez idő alatt, sohase hagyott cserben, és mindenben testvériesen osztozott velem.
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.
Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, –
Most már… mindennek vége van!…
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, –
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
A belém fúródott tüskék arról a fáról vannak, amelyet én ültettem.
Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott száz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.
A magány… A magány két számmal nagyobb volt annál, amit elbírt.
Miattad kezdtem el újra élni: festeni és enni is egy kicsit, hogy megerősödjek, és csinosabb legyek, de most megint szomorú vagyok, és olyanfajta magány kínoz, amelyet képtelenség szavakba önteni.
A fény akár egy kis szikrájával is képes átváltoztatni a csüggedt szomorúságot halhatatlan örömmé.
Sokan olyan könnyedén kimondják, hogy „depis vagyok”. A szomorúságot, a rossz hangulatot összekeverik a depresszióval. Ha egyszer megtapasztalnák a klinikai depresszió tüneteit, bizonyára óvatosabban fogalmaznának.
Mindig nagyon érzelmes voltam. Sírok, ha egy szomorú dalt énekelek, vagy ha szegény gyerekeket látok az utcán. Néha elszomorodom azon, hogy milyen a világ, és Istent kérdezem, miért van ez így.
Azt hiszem az éveken át tartó drogozás miatt vagyok ennyire érzelmes. Képtelen vagyok kordában tartani az érzelmeimet. Nagy fájdalmaim vannak, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőlük. Egykor én voltam a legkeményebb csávó az egész földkerekségen, most meg a legkisebb provokációtól elbőgöm magam. Nem tudom, mi nem stimmel velem. Néha úgy érzem, darabokra hullok.
