Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint hogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat.
Szomorúság idézetek
Voltak igazán elkeseredett pillanatok az életemben – mint mindenkinek –, de átsegítettek rajtuk a barátaim, amikor megkérdezték: „Segíthetek valamiben?” Holott már segítettek is – csak nem tudták – azzal, hogy feltették ezt a kérdést.
Amit a legjobban bánok az életemben, az a válásom.
Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (…) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott – de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk.
Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.
A szenvedés, ha együtt fogadják, ha együtt viselik, akkor öröm.
Senki sem lehet szomorú, ha van egy lufija!
Néha a bennünket ért csapások traumatikus hatást gyakorolnak ránk, és olyan terhet raknak a vállunkra, amelyet magunkkal viszünk mindenhová. Én magammal viszem a vallásomba, a kapcsolataimba, még a kiba*ott bunyóimba is. Nem számít mennyire vagyunk sikeresek, a teher velünk marad.
Egy bánatteli kedélyállapot megszűnik szenvedés lenni, amint tiszta és egyértelmű képet alkotunk róla.
Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.
Amikor sírsz
szivárvány színűvé
lesz a szemed
és a világ összes
magánya
könnye
amely
sosem
volt a tiéd
elborít
és nem jön
ha várod
nem jön az álom
nem jön a mámor
nem jön a vég
Az egyik legélénkebb emlékem gyerekként, hogy ülök a szobámban, és nevetést hallok a szomszédból. A mellettünk lakóknak volt egy medencéjük, és hallottam, ahogy nevetgélnek, játszanak. Emlékszem, hogy kirekesztettnek éreztem magam, és csak ültem a szobámban.
Szomorkodnak felhőim a sötétben,
elfelejtik, hogy a napfényt
maguk rejtették el.
Ha könnyezel, mert eltűnt a nap, eltűnnek a csillagok is.
Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.
Nem lehet igaz az, amiből könnyek születnek, és ha igaz, hát jobb hallgatni róla, és akkor talán valahogy elmúlik.
A hírnév elmúlik, azután isten veled, nincs több hírnév. Elmúlik. Mindig is tudtam, hogy csapodár, így hát jó, hogy ezt is megtapasztalhattam legalább, de nem ebben élek.
Csak azért sírok, mert a világból kimúlt, de a szívemben még mindig él.
Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.
Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.
