Ha valamilyen bánatom van, akkor mindig egy horvát énekes dalait hallgatom, segítenek sírni, vagy másképp könnyítenek a lelkemen. Kellenek ilyen kapaszkodók, kell zenei aláfestés az életünknek.

Sokszor leülök gondolkozni azon, csinálok-e bármi értelmeset azon kívül, hogy muzsikálok és énekelgetek, és általában ilyenkor van az, hogy egyszer csak kapok egy levelet valakitől, amiben leírja, hogy a dalaim hogyan segítették át egy nehéz életfázison.

Az első és legfontosabb: maradandót alkotni. Ez egészen régóta ott van a fejemben. Aztán rájöttem arra, hogy ez tiszta hülyeség, mert egyszer úgyis vége mindennek és egyáltalán nem fogom tudni, alkottam-e maradandót vagy nem. Úgyhogy csak jót kellene alkotni. Olyat, ami akár egy pillanatnyi örömet tud okozni másoknak.

Mennyire vagyok elégedett magammal? Nyilván ne legyél sose nagyon elégedett, mert az se jó, de azért néha meg kell veregetnünk a vállunkat.

Rengeteget tanulok, nagyon komoly elvárás magammal szemben, hogy a zenészségről mint szakmáról minél többet megtudjak. Énektanárhoz járok, hangszerekkel próbálkozom, igyekszem fejleszteni magam.

Mindig is tudtam, hogy honnan és hová tartok, és még mindig vannak olyan magasságok, amiket nem tapasztaltam.

Nagyon megtisztelő és jólesik, ha az ember kap egy-egy díjat, és persze ha a közönség szavaz ezekről a díjakról, az mindig még értékesebb, de számomra a siker egy picit összetettebb. Nekem sokat számít, hogy hányan vannak a koncerteken, hogy amikor kitartom a mikrofont, éneklik-e a dalaimat az emberek. Abban a világban, amiben élek, az a cél, hogy a zenét eljuttassuk az emberekhez, nekem az a fontos, hogy eljut-e hozzájuk és mond-e nekik bármit mindaz, amit megalkottam

Nekem kell az, hogy mindig legyen kihívás, mindig legyen egy új cél, és akkor viszont teljes gőzzel tudom csinálni. Ha nincs cél, nem vagyok én sem.