Egy bánatteli kedélyállapot megszűnik szenvedés lenni, amint tiszta és egyértelmű képet alkotunk róla.
Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.
Amikor sírsz
szivárvány színűvé
lesz a szemed
és a világ összes
magánya
könnye
amely
sosem
volt a tiéd
elborít
és nem jön
ha várod
nem jön az álom
nem jön a mámor
nem jön a vég
Az egyik legélénkebb emlékem gyerekként, hogy ülök a szobámban, és nevetést hallok a szomszédból. A mellettünk lakóknak volt egy medencéjük, és hallottam, ahogy nevetgélnek, játszanak. Emlékszem, hogy kirekesztettnek éreztem magam, és csak ültem a szobámban.
Szomorkodnak felhőim a sötétben,
elfelejtik, hogy a napfényt
maguk rejtették el.
Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.
Te vagy a saját boldogtalanságod kovácsa.
Nem lehet igaz az, amiből könnyek születnek, és ha igaz, hát jobb hallgatni róla, és akkor talán valahogy elmúlik.
A hírnév elmúlik, azután isten veled, nincs több hírnév. Elmúlik. Mindig is tudtam, hogy csapodár, így hát jó, hogy ezt is megtapasztalhattam legalább, de nem ebben élek.
Csak azért sírok, mert a világból kimúlt, de a szívemben még mindig él.
Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.
Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.
Boldogtalanságod nem csak belső lényedet és környezetedet szennyezi be, de az emberiség kollektív pszichéjét is, amelynek elválaszthatatlan része vagy. Nincs az emberen kívül más életforma bolygónkon, amely negativitásával, kegyetlenségével mérgezné az őt tápláló Földet.
Nem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek. Az sem érdekel, mi történik velem.
Nem hallod, üvöltök – csavargóvá tettél,
Nem hallod, meghalok – míg te élni mentél,
Nem hallod, nyöszörgök – korbácsol a világ,
Nem hallod, könyörgök – esőért a virág.
Mielőtt elítélsz, próbálj igazán szeretni!
Nézz a szívedbe, és aztán kérdezz.
Láttad a gyermekkoromat?
Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (…) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele… Olyan titokzatos világ a könnyek országa.