Széchy Tamás kemény edző volt. Azt kellett tenni, amit ő mondott, neki egészen más módszerei voltak, mint a többi edzőnek.
Annyira megutáltatták velem a hátúszást, hogy olyan számot kerestem, amelynek az edzésein kevesebbet kellett ugyanabból a számból úsznom – így kötöttem ki a vegyesnél. Tizenéves koromban még hátúszó voltam, e mellett azért vegyesben is nyertem versenyeket.
A maximalizmusnak az a lényege, hogy mindenki az adott területén a legjobbat hozza ki magából. Sportolóként megtanultam, ha mondjuk egy családtagomat elvesztettem volna bármikor, akkor is ha vasárnap mérkőzésem van, azt ott senki nem láthatja.
Minden kornak meg van a megfelelő sportja, míg fiatal voltam a küzdősportokat kedveltem, később az erősportok bűvöletében éltem, ötven év felett a könnyed atlétikus mozgást kedvelem.
Őszintén bámultam azokat az osztálytársaimat, akik fürge evetkeként araszoltak a tornaterem mennyezete felé. (…) Nem lelkesített igazán, hogy ha egyszer fölkínlódnám magam, a jutalom mindössze az, hogy le lehet mászni!
Amikor az autóban ülök, szeretek vizuális módon egy tökéletes kört menni azelőtt, hogy készen állnék az első körre a versenyen.
– Ön mióta sportriporter?
– Öt éve
– Én tizenöt éves korom óta ilyen gyorsan futok, hét éve sikeres atléta vagyok. Megnyertem a junior vébét, én tartom a junior világcsúcsot 200-on. Talán készüljön fel alaposabban, és akkor legközelebb majd nem kérdez ostobaságot. Írja be a laptopján a keresőbe, hogy Usain Bolt, és nézze meg, milyen találatokat ad ki!
(Egy újságírónak válaszolta, aki Bolt doppingszer használatát pedzegette.)
Sokan azt gondolták, hogy azért akarok 100-at futni, mert a pénz motivál, hiszen a 100-asok nagyobbat kaszálnak. Most elárulom, hogy egyetlen dolog vezérelt: meg akartam úszni, hogy 400-at kelljen futnom.
Gyakran fölhánytorgatták nekem az emberek, hogy a meccsek alatt sohasem láttak mosolyogni. Erre azt szoktam válaszolni, hogy nem vigyorogni mentem oda, hanem győzni.
A szüleim sportoltak, engem is a sportra neveltek, s a mai napig szoros a kötelék: nagyon sok sportot nézek és űzök magam is.
Ahogy a férfiak többségéről, az én családom nagy részéről is elmondható, hogy imádjuk az autósportokat.
Azok számára, akik a hatvanas és hetvenes években voltak gyerekek, vagy ekkor léptek kamaszéveikbe, a nap nagy része valamilyen módon a mozgásról szólt. Sokat játszottunk kint a szabadban, elvégre akkor még nem voltak számítógépes játékok, a szüleink pedig ezzel a felkiáltással keltettek bennünket: „Ki az ágyból, irány a levegőre játszani!” És mi szépen sétáltunk vagy bicikliztünk öt-tíz kilométert mindennap, vagy esetenként jóval többet is, ha iskolába vagy a haverokhoz mentünk.
Ne tévesszen meg a látszat: a karatésok közül talán éppen a legvéznább kissrác rúgja a legnagyobbat és legveszélyesebbet! Egy sportoló ereje ugyanis belülről is jön, nem csupán a hatalmas izmokból.
Elhatározás, céltudatosság és türelem kell ahhoz, hogy képesek legyünk megváltozni, kivált akkor, ha fizikailag akarjuk magunkat formába hozni. Ebben a mai világban azt várjuk el, hogy minden gyorsan és egyszerűen működjön, és valahogy nem fűlik ahhoz a fogunk, hogy alaposan átgondoljuk és elemezzük a helyzetünket. Minden száguldjon csak széles sávon, a problémáink pedig egy kattintással legyenek megoldhatók! És persze ugyanilyen gyorsan és fájdalommentesen javuljon az egészségünk is! Sokan, akik javítani szeretnének az edzésmódszerükön és étkezési szokásaikon, sajnos túl gyorsan feladják, így az eredmények is elmaradnak. De vajon miért? A kudarc leggyakoribb oka éppen az, hogy nem tudjuk, mit is szeretnénk valójában elérni az edzéssel – türelem és kitartás kell az első naptól fogva: tudnunk kell, hogy hosszú távú projektbe vágtunk bele. Ha új és egészségesebb életet akarsz kezdeni, nem lesz elég egy kávészünet.
A sportolói múltam adott olyan tartást, amellyel minden helyzetből találtam kiutat.
Feliks Stamm, a lengyelek legendás edzője – akiről emlékversenyt is elneveztek – azt mondta rólam, hogy én vagyok a legtechnikásabb ökölvívó, akit valaha látott.
Sok mindenre megtanított a sport: a küzdeni tudásra, fegyelemre, kitartásra. Persze a sportban a siker, a győzelem a cél, az az elsődleges, de legalább olyan fontos, hogy a sport által lettem az az ember, aki vagyok.
A sport révén nagyon sok embert megismerhettem, sok országból rengeteg barátra tettem szert. A tornászok között sosem fordult elő, hogy utáltuk volna bármelyik nemzet sportolóit. Tudtunk örülni egymás sikereinek, és a verseny után ugyanúgy le tudtunk ülni egy sör mellett beszélgetni, bármi is volt az eredmény.
Mindig zavart, ha valaki jobb volt, mint én. Ha valaki szimpla szaltót csinált, akkor én duplával próbálkoztam, küzdöttem, hogy a következő versenyen már én legyek a jobb.
