Én vagyok az első számú teniszező a világon, és mégis üresnek érzem magam. Ha a világelsőnek lenni ezt az ürességet jelenti, kielégületlenséget jelenti, mi értelme van? Miért nem vonulok egyszerűen vissza?

Ahogy az első pár labdát elütöd, eszedbe jut, hogy meg tudod ezt csinálni, de az is beugrik, hogy mi az, ami már nem megy úgy. Hálás vagyok az Istennek azért, hogy elég sokáig játszhattam ahhoz, hogy rengeteg jó élményt begyűjthessek. Úgy érzem, a tenisz és én ma már kvittek vagyunk.

A hálóhoz menet biztos vagyok benne, hogy a jobb győzött, a következő nemzedék Everestje. Sajnálom azokat a fiatal játékosokat, akiknek vele kell majd megküzdeniük. (…) A legtöbb embernek van valami hibája. Federernek nincs.

A hanyatlásom nagy részben a tenisz iránt érzett megvetésnek és utálatnak volt köszönhető, egyszerűen nem kötődtem akkoriban a sportághoz. Nem melóztam eleget, vagy épp a droggal büntettem saját magam, megtaláltam a módját, hogy bántsam magam. De eljutottam arra a pontra, amikor beláttam, csak azért, mert nem én választottam magamnak ezt az életet, még rajtam múlik az irányítás. Ez volt a nagy felismerés, és aztán láttam, hogy vannak olyan gyerekek, akik sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint én, mert egyszerűen nem volt választási lehetőségük, nem volt esélyük, hogy a kezükbe vegyék a sorsukat. Akkor elkezdtem értékelni a teniszt, amely egyfajta eszközként szolgált, hogy elmozduljak a gödör aljáról. Felfogtam, hogy az embernek meg kell terveznie, hogyan dolgozik, és aztán folyamatosan csiszolnia kell a tervet. Ez a mantrámmá vált.