Kiállni a színpadra és lemezteleníteni a lelkemet sokban hasonlít arra, mint amikor szorítóba léptem. Egyfelől alig várom, hogy kiálljak a színpadra, másfelől halálosan meg vagyok rémülve. Mint egy versenyló, aki alig várja, hogy kirobbanjon az indítókapuból.
Semmi sem sodorhat nagyobb bajba, mint a leégéstől való félelem.
Nem érzek űrt. Szerintem a házasságaim mind nagyon jól sikerültek. És amikor véget értek, akkor ez a mi döntésünk volt, mert tudtuk, hogy a boldogság néha már nem létezik ugyanazon a felálláson belül. Természetesen akadtak hepehupák, és nyilván nem éreztünk minden pillanatot fantasztikusnak, de végső soron csak egy életünk van, és soha nem maradnék benne egy helyzetben félelemből. A magánytól való félelemből. Az attól való félelemből, hogy nem fogok tudni életben maradni. Ha benne maradsz egy félelemre épülő házasságban, azzal csak ártasz önmagadnak.
A félelemnek nem kell feltétlenül valamilyen hiedelemhez kapcsolódnia, nem a hiedelem váltja ki a félelmet, hanem a félelem kerít magához egy hiedelmet, amit aztán kicifrázhat, a képzeletben megjeleníthet, és ezzel a félelem egyre nagyobbra növekedhet az emberben.









