Sebesen tért vissza a múltam, és túl lassan tartott hazafelé a jövőm.
Olyan dolgokat láttam, amit ti emberek el nem hinnétek. Mindazok a pillanatok örökre el fognak veszni, mint megannyi könnycsepp az esőben.
Egy napon, ha majd visszanézünk, a küzdelem éveit látjuk a legszebbeknek.
Amíg te használod az emlékeidet, szabad vagy. Amikor azok használnak téged, fogoly.
Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne…
Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.
Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti.
Egyedül sír a megkövült tegnap.
Hang nélkül sikít vinnyogó áriát.
Szürke palástot öltő percek –
zörgő csontú ujjakkal,
Arcomat simítanák,
ha lenne bennük élet.
Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.
És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.
Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van.
Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha.
Az emlékezet az egyik legnagyobb adomány, amivel nem csak mi emberek, hanem az állatok is bírnak.
Először is: amit elfelejtesz, egyáltalán nem leszel képes megbocsátani. Elfeledett bűnt nem lehet megbocsátani. Éppen azért van szükség bocsánatodra, mert nem tudod feledni, ami történt, az emlékezeted pedig még jóval azután is életben tartja a fájdalmat, hogy a kiváltó oka abbamaradt. Az emlékezés a fájdalom elraktározása. Pontosan ezért van szükség a megbocsátásra.
Ha a múltról beszélünk, mindig hamisan keverjük a kártyát.
A legsúlyosabb probléma (…) az, hogy az az emlékezetpolitika, mely folytonosan az erőszakos eseményekben elhalt, elpusztított emberi lényekre hivatkozik, mindent homogenizáló, mindent átfogni kívánó diskurzusával épphogy kiüríti, lényegtelenné teszi az emlékezés terének személyességét, éppen csak az emberi egyszeriséget és megismételhetetlenséget hagyja figyelmen kívül.
A történelem emlékezete nem használ a kondíciónak.