Kamaszkorunkban Marlo Thomas arról énekelt nekünk, hogy fogadjuk el egymást és a másságunkat. De közben felnőttünk, és most mást dallamot éneklünk. Már nem ünnepeljük egymás életre szóló döntéseit, hanem minősítjük. Az elfogadás tényleg csupán gyerekes dolog lenne? Vagy akkor gondolkodtunk helyesen? Mióta nem adjuk szabadon önmagunkat?

A legizgalmasabb, legkihívóbb és legjelentősebb kapcsolat az összes közül, az egyetlen, amikor rátalálsz önmagadra. És ha találsz valakit, aki szeret, nos, az az érzés, csak egyszerűen különleges.

Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sose térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek, nem lennének gyerekeink, és nem lennénk azok, akik vagyunk.

Vannak, aki még mindig vállalják az esetleges horrorba fulladó első randevú kockázatát, csak mert megvan benne a lehetőség egy varázslatos jó éjt csókra a kapuban: egy pillanatra kizökken a világ, amint két ember egymás fölé hajol egy lehetséges közös jövő reményében.