Ha hallasz egy dalt, aminek a szövege megragad, számodra jelent valamit, ha olvasol egy könyvet, egy idézetet, amiről érzed, hogy közöd van hozzá, ha látsz egy gyönyörű tájat, ami megigéz, gyűjtsd magadba. De ne öncélúan. Mert mindez egyszer értelmet nyer.
Az emlékezetes élet az az élet, amikor valaki ki tudja magát húzni az életével szemben, miközben legyőzi a félelmeit, majd szabadon tud lélegezni.
Nincs semmi elszomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban.
A szenteste! Karácsony! Micsoda édes zengésű szavak! Hogy megtelik a szív a rájuk való visszaemlékezésben!
Gyermekkoromra gondolok s arra a sok szép karácsonyestre, amit családom körében eltöltöttem, a viaszgyertyák fényére, a kis csilingelő csengőre, a fenyő pompás illatára, boldog, gyermeki örömömre. De más karácsonyesték emléke sem mosódhatik el emlékeimben, olyanoké, melyekből hiányzott minden vígság, boldogság, de amelyek mégis – mindennek dacára is, megtartották varázslatos szépségüket.
Nem fűzött össze bennünket barátság,
és karom éjjel mégis átkarolt.
S mikor már bebújtunk a közös ágyba,
messzebb voltunk egymástól, mint a hold.
Az emlékezet tesz bennünket azzá, amik vagyunk. Pillanatok és érzések, borostyánba ragadva, értelemszálakon felfüggesztve. Ha valakit megfosztunk az emlékeitől, mindenétől megfosztjuk.
Veszélyes dolog a memória. Addig hánytorgatod magadban az emlékeket, míg már minden felületüket, szögletüket ismered, és mégis rá-rábukkansz egy élre, amely megvág.
Ha élünk a hátrahagyottak szívében, nem halunk meg.
Sebesen tért vissza a múltam, és túl lassan tartott hazafelé a jövőm.
Olyan dolgokat láttam, amit ti emberek el nem hinnétek. Mindazok a pillanatok örökre el fognak veszni, mint megannyi könnycsepp az esőben.
Egy napon, ha majd visszanézünk, a küzdelem éveit látjuk a legszebbeknek.
Amíg te használod az emlékeidet, szabad vagy. Amikor azok használnak téged, fogoly.
Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne…
Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.
Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti.
Egyedül sír a megkövült tegnap.
Hang nélkül sikít vinnyogó áriát.
Szürke palástot öltő percek –
zörgő csontú ujjakkal,
Arcomat simítanák,
ha lenne bennük élet.
Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.
