Tréfásan azt mondhatnók: az embert kizárólag hibák alkotják, melyek némelyike a társadalomnak hasznos, másikát használhatatlannak találják. Az előbbi fajtákat dicsérjük, ezek az erények; utóbbiakat kárhoztatjuk, ezek neve: hibák.
Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.
Majdnem mindenkinek megvan a maga Pandora-szelencéje, titkos bánata és gyötrelme, amit nem oszt meg senkivel.
Ha az embert vadállatnak nevezzük, tulajdonképpen ez az állatokra nézve sértő.













