Minél híresebb lettem, annál inkább kívántam, bárcsak el tudnék bújni a világ elől. Mára már jobb a helyzet. Az Alkonyat-rajongók felnőttek, és már ők is lazábban tekintenek az egész őrületre.

Mindig azon aggódok, hogyan fogják az emberek fogadni a következő lépésem. Emellett tisztában vagyok azzal, hogy ha valamibe belekezdek, akkor nem hagyhatom abba félúton.

Elbizonytalanodni tulajdonképpen jó, mert az ember rájön, hogy mégsem áll olyan stabil lábon, mint gondolta, és elkezdi keresni a kapaszkodókat. Azok az emberek, akik bebetonozva csücsülnek a munkahelyükön, minden klappol az életükben és mindenük megvan, csak élni szoktak elfelejteni. Én inkább az életre szavazok, még akkor is, ha néha elbizonytalanodással jár.

Ha az ember fiatal, vagy lehet akár öreg, és beleszeret valakibe, először elkezdi idealizálni, aztán piedesztálra emeli, végül tükröt lát a másikban. Csakhogy egy idő után ebben a tükörben a saját hibáit is kezdi észrevenni, és minél jobban látja, annál inkább fölnagyítja, míg végül képtelen elviselni és szétrombolja a szerelmet, mondván, hogy erre nincs szüksége.

Néha a pokolba kívánom a színjátszást, de aztán rájövök, hogy dolgozhatnék akár egy cipőboltban is. Színésznek lenni mégiscsak menőbb.

Arra lennék kíváncsi, mi történik, ha visszajön az ember – meghalsz, aztán visszajössz, és elmondod mindenkinek, milyen. “Hé, figyi csak, meghaltam, de már elmúlt. A halál elég béna dolog. Szerintem senki se izgassa magát miatta.”

Az egyetlen módja bármiféle misztikum fenntartásának, ha hallgatsz és nem beszélsz senkivel. Nekem viszont kötelességem nem hallgatni.