Az élet rövid. A világ nagy. És én emlékeket akarok.
Nem csak a bikát kell a szarvánál fogva megragadni. Az életet is!
Ha van titka az életnek, akkor csak annyi, hogy ne próbálkozzunk. Hagyjuk, hadd jöjjön az élet: a nők, a kutyák, a halál és az alkotás.
Az èlet milyensége a döntéseink és a választásaink következménye, ha pedig egyiket sem tette valaki, bármilyen okból, akkor csak kényszerű elviselőjévé válik mindannak, ami történik körülötte és vele.
Ha káosz van a fejünkben, akkor káosz lesz az életünkben is.
Az elménk az a gépezet, amely kormányozza az életünket.
Mindegy, tökmindegy, csak valami legyen, ami megment attól, hogy belefulladjak ebbe az egyhangú, jelentéktelen és gyáva létbe.
Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam.
Az a baj az élettel, hogy a két óriási semmi között csak nagyon ritkán történik valami, az emberek meg csak várnak, miközben a Halál ül a vérvörös fenekén, és röhög.
A könyvek biztonságot nyújtanak. Olyanok, mint a barlangok, ahová behúzódhatsz, ha az életed körül forgószél támad, vagy ha úgy érzed, fenyeget a vihar. Időt adnak számodra, hogy rendezd a gondolataidat, segítséget, hogy dönteni tudj jó és rossz között, utat nyitnak számodra, ha úgy érzed, nem tudod eldönteni, merre tovább. Az életed maga is egy könyv, csak az a kérdés, mit kezdesz vele. Nem mindegy, hogy vígjátékot akarsz-e kerekíteni a végére, amire úgy emlékeznek majd az olvasóid, mint egy szórakoztató történetre, aminek élvezet volt a részesévé válni, vagy drámát, amiben sírhatnak, mégis úgy érzik, tanultak, fejlődtek általa, netán egy olyan történetet kanyarintasz, amit senki nem olvas szívesen, és azt is el akarják felejteni, hogy valaha a kezükbe vették a regényt.
Ne pazarolj el egyetlen percet se az életedből arra, hogy szeretetért kuncsorogsz.
Én viszont azt mondom, szeretni kell az életet, és úgy szeretni, ahogy mi akarjuk, nem úgy, ahogy mások szerint kellene.
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
Az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, tisztelettel kezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel a valódi értékére emelje azt.
Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét épp úgy, mint az emberét, és igyekszik a lehetőségekhez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek.
Amikor az ember már nem veszi természetesnek a létét, hanem meglátja benne annak misztikusságát, ott kezdődik a gondolat.
A világ jövője nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem, hogy mennyire tiszteljük az életet.
A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi.
