Az életről tudom, hogy véges, de akadnak pillanatai, melyek felérnek az örökkévalósággal.
A tartalmas és teljes élet művészete hasonlít ahhoz, amikor egy hegyi folyó zuhatagos részén vergődsz lefelé egy gumicsónakon. Ha már elszántad magadat, és engedtél a vad sodrásnak, nehéz megváltoztatnod a döntésedet. Már nem lehet visszafordulni, hogy visszaevezz a nyugodt vizekre. Az izgalom és a kaland azonban megéri az erőfeszítést. Ha sosem próbálkozol az újjal, nem ismerheted meg sem a kétségbeesés mélységeit, sem a siker felemelő érzését.
Az élet ott van minden sóhajban, minden csésze teában, minden kioltott életben. Ezt látja meg a harcos.
Ánanda, nem mondtam-e neked már régen, hogy minden, ami kedves és kellemes, megváltozik, megszűnik és elmúlik? Hogyan is volna lehetséges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el.
Az élet nem más, mint egy villámlás az égen. Elszalad, mint gyors hegyi csermely.
Ha tudatában vagyunk az elmúlásnak, ugyanakkor számításba tudjuk venni az emberi létben rejlő hatalmas lehetőségeket, sürgető érzés tölt el bennünket.
A legfontosabb, drágám, hogy az élet szuper legyen, és ha már az, nem számít, meddig tart.
Nem akarok morbid lenni. A hetven év egyébként is nagyon messze van. Ami engem illet, teljes értékű életet éltem, és ha holnap meghalnék, nem bánnám. Éltem. És megtettem mindent.
Élet-halál kérdésekben a megfelelő pillanat csak egyszer jön el. Egyszer, s aztán mindörökre odavan.
Nagyon unalmas lenne, ha előre tudnám, mi történik, mert az egész életemet úgy próbálnám leélni, hogy azt elkerüljem.
Holnap minden véget érhetne. Nem félek tőle. Bizonytalan egy élet, de én szeretem így.
Életünket a lehetőségeink határozzák meg. Azok is, amiket elszalasztunk.
Az élet nem más, mint egy álom, egy rossz álom (…), és csak veled oszthatom meg.
Az élet egyetlen olyan pillanata sem kárba veszett idő, amit nyeregben töltünk.
Az emberélet nagyszerűt igér:
mily szép a nappal, és mily nagy az éj!
S mi, bár becéznek édeni hatalmak,
alig örvendünk a királyi napnak:
zavaros harcba sodródik az ember
most magával, aztán a környezettel:
senkinek sem juthat igazi társ,
komor kívül a belső ragyogás,
ragyogó arc alól a bú kiüt,
az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.