Az emberek soha sincsenek olyan távol, hogy ne találkozhassanak, soha.
Alessandro Baricco
A valóság elillan, minden emlékké válik. Lassan-lassan te is megszűntél vágy lenni – emlék lettél. (…) Nem unalmamban szerettelek, vagy szeszélyből, vagy a magány vett rá. Azért szerettelek, mert minden boldogságnál erősebben vágytam rád. És tudtam, hogy az élet nem elég hosszú ahhoz, hogy együtt tartsa mindazt, amit a vágy képes kitalálni önmagának.
Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (…) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba… feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.
Az ember igazából sohasem változtatja meg az életét, nem lehet megváltoztatni; amilyenek gyerekkorunkban vagyunk, olyanok maradunk egész életünkben, nem a változtatás az, amitől az ember elölről kezdi az életét.
Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony… Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam… menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz. Csakhogy későn jöttem rá. Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak. Ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz, annál jobban sérülsz. És nincs menekvés. Túl későn kezdtem vágyakozni. Minden erőmmel. Annyi bajt hoztam magamra, hogy el sem bírod képzelni.
Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.
A nők időnként olyasmit tesznek, hogy az ember csak áll és bámul. Egész életedben próbálkozhatnál, bizonyos dolgokban mégsem volnál képes olyan könnyedségre, mint ők. A lelkük mélyén valahogy könnyedek. A lelkük mélyén.
Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak.
Valaki nagy történeteket talál ki magának, igen, és évekig élhet úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen őrültek, milyen valószínűtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is. Boldogítóak, és akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap, amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség. Egy kérdés.
1958. január 25. —
olasz író és rendező