Adelle mellett akart ülni, és érezni akarta sápadt, szeplős bőre parfümillatát. Osztozni szeretett volna sötét, depressziós hangulatában. Adelle nem volt olyan anyagtalan, mint a többiek, neki súlya volt, megértette, milyen elszomorító, ahogy a világ a vesztébe rohan.
Ebben a pillanatban, mintha agyunk valamiképpen összekapcsolódott volna, tökéletesen megértettem őt. Énje egyik fele elborzadt saját kegyetlenségétől. Egyetlen hajszál választotta el a tiszta őrülettől.
Ha megpróbálsz empátiával közeledni a többiekhez, szeretni fognak. Népszerűséged egyik napról a másikra ugrásszerűen megnő.
Végül is az élet esős napok sorozata. De előfordul, hogy nem mindegyikünknél van esernyő. Ilyenkor szükségünk van másokra, akik hajlandók megosztani ernyőjüket egy ázott idegennel egy esős napon.
Az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot.
Olykor elmegyünk egy-egy sebesült, legyengült állat mellett, sajnálkozva nézünk beteg, könyörgő szemébe. Lehet, ha tudnánk, hogy velünk együtt utolsó esélye is köddé válik, segítenénk rajta.
Mély gyászba begubódzó emberen, ha tudod, mikor segíts, a boldogság ezer arcát ismerheted meg.
És akkor azt mondtad, vége. Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes. De én nem tudtam elfogadni. (…) Annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre: amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség. De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni – mert megszüntetni nem szüntetheted meg -, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts. Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.
A megértés hozzásegít az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a gyógyulás feltétele.
Tudtam, hogy csodálnom kellene a bagoly vadásztehetségét, de nem tudtam nem sajnálni az egeret.
Az együttérzés, ha külső jele nincs is, azért nem kevésbé jóleső és megnyugtató.
Az ember úgy enyhíthet igazán saját fájdalmán, ha osztozik mások fájdalmában.
Halálesetkor minden olyan hamisan és hazugul cseng, hiszen az emberekkel akkor kell foglalkozni, mikor még bőven élnek.
Ijesztő, hogy milyen nehéz mások bajával törődni, amikor mi egészségesek vagyunk.
Az együttérzés alapja annak megértése, hogy mindenki szenved, még az is, akire a legjobban haragszunk.
Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod, mi az, hogy »vele« és »együtt« és »közösen«. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.
Az együttérzés minden pozitív, minden jó dolog alapja. Ha az együttérzés hatalmát megnyilvánítod a piactéren és az étkezőasztalnál, akkor biztos lehetsz benne: életed valóban számít.
Az empátia a másik ember megismerésének nem az egyetlen, hanem csupán az egyik, sajátos módja.
Amikor a szerelmed nem csupán egy vágy a másik iránt, nem csak egy szükség; amikor szereteted adáson alapul, és nem egy koldus, hanem egy császár szerelme; amikor szerelmed nem követel cserébe semmit, és kész arra, hogy pusztán az adás öröméért adjon – akkor add még hozzá ehhez a meditációt, és a tiszta, valódi illat megjelenik. Ez az együttérzés. Az együttérzés fölött semmi nem áll.