1952. ápr. 12. -
francia filozófus
Nem ugyanolyan címen, s nem ugyanolyan fokon kell hűségesnek lennünk első szerelmünkhöz vagy a kerékpárbajnokokhoz, akikért gyermekkorunkban lelkesedtünk… A hűségnek csak addig kell elmennie, ameddig érdemes, s annak mértékében — ha merhetünk ilyet mondani, lévén szó természetüknél fogva nem mérhető dolgokról —, amit a szóbanforgó dolog ér.
A mértéktelen ember rabszolga, s annál is kiszolgáltatottabb, minthogy urát mindenhová magával hurcolja. Rabja testének, rabja vágyainak vagy szokásainak, rabja erejének vagy gyengeségének.
Mint minden erény, a bátorság is csak a jelenben létezik. Az, hogy az ember már volt bátor, nem bizonyítja, hogy lesz is, de még azt sem, hogy most épp az. Mindenesetre jó jel, s a szó szoros értelmében bátorító.
A mértékletesség az a visszafogottság, amelynek révén ura maradunk örömeinknek, ahelyett hogy rabszolgájukká válnánk.
Milyen esetekben erkölcsi jogunk (sőt kötelességünk) tehát harcolni és kulönösen is: ölni? Kizárólag akkor, ha ezzel még nagyobb rosszat akadályozunk meg, például még több halottat, még több szenvedést vagy még több erőszakot.
Létezik olyan tiszta gyönyörűség, ami mellett a morál obszcén.
A szent először is az, amit meg lehet szentségteleníteni, s talán más nem is.
De nevetés és nevetés nem ugyanaz, s itt különbséget kell tennünk humor és irónia között. Az irónia nem erény, hanem fegyver — s majdnem mindig a másik ellen fordul. Ez a rossz, a szarkasztikus, a romboló nevetés, a gúny kacaja, ami sebez, ami ölni tud.
Akiből hiányzik a humor, abból hiányzik az alázat, hiányzik a tisztánlátás, hiányzik a könnyedség, túlságosan el van telve önmagával, becsapja önmagát, túl szigorú vagy agresszív, s emiatt majdnem mindig hiányzik belőle a nagylelkűség, a szelídség, az irgalmasság… A túlzott komolyság még az erényben is gyanús és nyugtalanító: kell lennie mögötte valami illúziónak vagy fanatizmusnak… Olyan erény az, ami hisz önmagában, s épp ettől fogyatékos.
Ne túlozzuk el azért a humor fontosságát. Egy gazembernek is lehet humora; egy hősből is hiányozhat.
Az udvariasság a gonosz embert még gyűlöletesebbé teszi, mert olyan neveltetésről árulkodik, ami nélkül a gonoszság még valahogy megbocsátható lenne. Az udvarias gazember a vadállat ellentéte, a vadállatokra pedig nem haragszunk. A vadember ellentéte, és a vadembereknek megbocsátunk. Az otromba, bumburnyák, műveletlen tahó ellentéte, aki rémisztő ugyan, de kulturálatlansága legalább magyarázatot ad veleszületett és korlátolt erőszakosságára. Az udvarias gazember nem vadállat, nem vadember, nem tahó: épp ellenkezőleg, civilizált, iskolázott, jólnevelt, s emiatt, mondhatnánk, nincs mentség. Ki tudja az agresszív bunkóról, hogy gonosz-e vagy egyszerűen neveletlen? A kifinomult pribék esetében viszont semmi kétség. Ahogyan a vér is jobban látszik a fehér kesztyűn, az iszonyú is jobban megmutatkozik, ha ki van csiszolva.
Nem azért szeretünk valamit, mert szeretetre méltó, hanem azért szeretetre méltó, mert szeretjük. A szülők így szeretik gyereküket, mielőtt még ismernék, mielőtt az szeretné őket, és bármi történjék, és bármivé váljék is.
Az alázat alázatos erény: még erény-voltában is kételkedik! Aki kérkednék a magáéval, egyszerűen csak azt mutatná ki, hogy híjával van.
Megbocsátani annyi, mint már nem gyűlölni, lemondani a bosszúról.
A részvét rokonszenv a fájdalomban, vagy a szomorúságban.
