Ahogy öregszem, egyre inkább az a gyanúm, hogy az utóbbiról van szó. Nem akkor halunk meg, amikor biológiai értelemben is meghalunk, hanem korábban. Nem hibátlan, érett almaként hullunk le az élet fájáról, hanem aszottan, férgesen. Vagy meglehet, hogy akkor már alma, gyümölcs se vagyunk, hanem valami más, valami azonosíthatatlan, valami félelmetes. Talán ezért sikeredik a művészetben olyan hamisra minden haldoklási jelenet, amely azt sugallja, hogy ott, azon az ágyon, azon a csatatéren, abban a lépcsőházban, abban a mentőautóban, azon az órán, abban a percben zajlik le minden.
Oravecz Imre
1943. febr. 15. -
Kossuth-díjas magyar költő, műfordító
Te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.
Megcsókoltalak, olyan erősen, hogy kiserkedt ajkadon a vér, és sós íze összekeveredett a csók édes ízével a számban, és azután még sokáig, évek múltán is éreztem, és érzem még ma is, mikor az édes íz már rég elmúlt, és mást már nem érzek belőled.
És akkor azt mondtad, vége. Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes. De én nem tudtam elfogadni. (…) Annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre: amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség. De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni – mert megszüntetni nem szüntetheted meg -, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts. Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.