Nincs nagyobb boldogság, mint ha valaki nyugalomban él és úgy is tud meghalni, ehhez pedig nem segít hozzá az a sok szamárság, amellyel a papok tömik tele a fejünket.
A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Ha az emberek egy kicsivel többet táncolnának, egy kicsivel többet énekelnének, egy kicsit őrültebbek lennének, áramlóbb lenne az energiájuk, és a problémáik lassanként eltűnnének.
Ha olyan dolgot csinálok, ami másoknak nem tetszik, nekem viszont igen, én boldog vagyok. Ha azonban mások akkor dicsérnek, amikor én nem vagyok elégedett magammal, akkor nem vagyok boldog.
Higgy nekem, e szó: boldogság, egyike a legbizonytalanabb s legszűkebb értelmű kifejezéseknek; s ki boldogságot vadász, árnyékot vadász.
Nagyon boldog gyerekkorom volt, és azt hiszem, ez készített fel az életre. Valóban nagyszerű volt a családom, és ez jó alapozást adott, ami rettentően fontos.
Könnyű volna egyszerűen csak boldognak lenni. De mi boldogabbak szeretnénk lenni másoknál s ez mindig nehéz, mert a többieket boldogabbnak hisszük, mint aminők valóban.
Senki sem boldogtalan, ha adott helyzetében jól érzi magát, s ha valakiről azt mondjuk, hogy szerencsétlen a helyzete, csak magunkról ítélünk, azaz mi az ő helyében boldogtalanok volnánk.
Onnan tudod, hogy valóban boldog vagy, hogy bár több mint hétmilliárdan élünk a földön, de nem cserélnél senkivel.
Véleményem szerint arra a kérdésre, hogy hol lakik a boldogság, az egyetlen helyes válasz az lehet, hogy kizárólag bennünk. Hiszen, ha nem értékeled azt, aki vagy, és azt, amid van pillanatnyilag, akkor jó, ha tudod, hogy ezen nem fog változtatni sem egy kacsalábon forgó palota, sem egy luxusautó, sem más.
Életünk első felét a boldogság utáni kielégítetlen sóvárgás jellemzi, második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás.
Sokat nyernénk vele, ha idejében kiirtanánk az ifjúból azt a rögeszmét, hogy az életben sok, nagy boldogság vár reá. De ennek épp az ellenkezője esik meg, midőn rendszerint az életet előbb ismerjük meg a költészetből, semmint a valóságból. A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a – szivárványnak!