A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak…
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Most, mikor túlesett már az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. Aztán vár.
Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.
Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket.
Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?
Kegyetlenül reád mosolyog a szerencse, s ha remegve elfordulsz előle, utánad siet, hogy aztán megalázzon és kiraboljon a sors.
Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz.
A fényt, a világot csak azok a népek ismerik igazán, melyeknek tengert adott sorsuk. A tenger a másik haza, a végtelen.
A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.
Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni… valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.
Csodálni kell a nőket: ha nem is mindig az alkotást és az eredményt, legalább is a szándékot, mellyel alkotnak. Ha egy közepes művész, festő vagy író élete minden szellemi feladatának kivitelét olyan műgonddal, hajtaná végre, mint ahogy a nők minden nap, néha többször is, összerakják magukat, rizsporból, hajból, körömfestékből, rongyokból és ékszerekből, ha minden művész úgy vigyázna az árnyalatokra, a kifejezés finomságára, mint egy áruházi pénztárosnő vigyáz szemöldökének vonalára, vagy mitesszerei nyomára az arcbőrön, vagy kézbőrének finomságára: minden festő Murillo lehetne és minden író Proust. Nagy művészek a nők; sajnos, művük romlandó.
Tanulj szerénységet, örülj a szépségnek, s ne várj tőle mást, mint amit adhat. Az élet melegségét pedig keresd másutt; a szépség hideg láng, nem lehet melegedni mellette.
A szép rögtön kell.
Az igazra alszunk egyet.
Lelkünknek elég a kép.
A testnek keret is kell.
Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.
Te vagy a nő! Te nem vagy ember és nem közülünk való. A becézés és imádás új szavait találtuk ki érted, a halál új formáit, és szaggattuk az élet kereteit, hogy Te többet élhess. Hegyeket bontottunk le, hogy messzibb lássál. Kitaláltuk a telefont, hogy felhívhassad ágyadból a kedvesedet. Hajót csináltunk, hogy megállhass az esti szélben a jachton, lila fátylakban, kissé hunyorítva a szemed. Megépítettük a szibériai expresszt, mert hátha egyszer kedved lesz arra járni. Komoly nagy népek jogrendszert alkottak, hogy Te egyszer megtaposd. Isteneket faragtunk és hittünk, hogy érted megtagadjuk őket, s túl minden képén az Istenségnek, mellünket verve feléd tartottuk ajkainkat: Te vagy a Fény!