Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni… valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.
Márai Sándor
1900. április 11. - 1989. február 21.
magyar író, költő, újságíró
Csodálni kell a nőket: ha nem is mindig az alkotást és az eredményt, legalább is a szándékot, mellyel alkotnak. Ha egy közepes művész, festő vagy író élete minden szellemi feladatának kivitelét olyan műgonddal, hajtaná végre, mint ahogy a nők minden nap, néha többször is, összerakják magukat, rizsporból, hajból, körömfestékből, rongyokból és ékszerekből, ha minden művész úgy vigyázna az árnyalatokra, a kifejezés finomságára, mint egy áruházi pénztárosnő vigyáz szemöldökének vonalára, vagy mitesszerei nyomára az arcbőrön, vagy kézbőrének finomságára: minden festő Murillo lehetne és minden író Proust. Nagy művészek a nők; sajnos, művük romlandó.
Tanulj szerénységet, örülj a szépségnek, s ne várj tőle mást, mint amit adhat. Az élet melegségét pedig keresd másutt; a szépség hideg láng, nem lehet melegedni mellette.
A szép rögtön kell.
Az igazra alszunk egyet.
Lelkünknek elég a kép.
A testnek keret is kell.
Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.
Te vagy a nő! Te nem vagy ember és nem közülünk való. A becézés és imádás új szavait találtuk ki érted, a halál új formáit, és szaggattuk az élet kereteit, hogy Te többet élhess. Hegyeket bontottunk le, hogy messzibb lássál. Kitaláltuk a telefont, hogy felhívhassad ágyadból a kedvesedet. Hajót csináltunk, hogy megállhass az esti szélben a jachton, lila fátylakban, kissé hunyorítva a szemed. Megépítettük a szibériai expresszt, mert hátha egyszer kedved lesz arra járni. Komoly nagy népek jogrendszert alkottak, hogy Te egyszer megtaposd. Isteneket faragtunk és hittünk, hogy érted megtagadjuk őket, s túl minden képén az Istenségnek, mellünket verve feléd tartottuk ajkainkat: Te vagy a Fény!
Minden emberi csók (…) felelet, a maga torz és gyöngéd módján, egy kérdésre, melyet szavakkal nem lehet kimondani.
Mit adtak a könyvek? Tapasztalást. De semmiféle tapasztalás nem segített. Most, az élet utolsó idejének alkonyatában, csaknem ellenségesen bámulta a könyveket, melyek mindig csak a részletekre feleltek. Az egészre nem tudott felelni senki.
Isten álarcát viseled, mert ember vagy.
Milyen nyomorult az ember, mikor Istennel kel viadalra! Isten csak rálehelt az anyagra, s az emberi arc mosolyogni kezdett.
Isten nem jó és nem rossz. Isten nem emberi. Nézz a lelkedbe és figyelj.
Kérdeztem Istent, de nem felelt.
Talán a kérdésben volt a felelet. Isten szűkszavú.
Nehéz órákban kegyetlenül tud hallgatni is.
Az ember él, s csak annyit tud Istenről, mint egy távoli, nagyon hatalmas uralkodóról, akit tisztelni tartozik ugyan, de nincsen hozzá személyes köze. Egy napon megismerkedik Vele. A mi civilizációnkban ez a találkozás néha útszéli körülmények között is történhet, egy kávéházban vagy a földalatti vasúton, mert Isten a profán helyeken talán gyakrabban jelenik meg, mint a templomban.
Nem olyan izgalmas az élet, ha nincs feladata.
Észrevettem, hogy amire szükségem van, azt nagyjából nekem kell összekeresni s jórészt egyedül kell megtalálni.
Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: Csak a lelke.
Hol van a beszéd attól, amikor valaki igazán elmond valamit!
Az ember végül is csak azért felelős, amit kitervel, amit akar. Az ember csak szándékaiért felelős… A cselekedet, mi az? Mindig valamilyen önkényes meglepetés. Az ember ott áll és nézi, amint cselekszik.
Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni.
Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.
