Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.
Kossuth Lajos
1802. szeptember 19. - 1894. március 20.
magyar államférfi, a Batthyány-kormány pénzügyminisztere
Kossuth Lajos idézetei a szabadság, a hazaszeretet és a nemzeti függetlenség eszméit tükrözik. Gondolatai erőt adnak a kiálláshoz, és emlékeztetnek a közösségért vállalt felelősség fontosságára.
A kinek háznépe saját magával villongásban él, az barátnak bizonytalan, ellenségnek nem félelmetes.
Az ember hite az ő mennyországa.
Hja! ha azok az üres nagyszavak nem volnának, melyeknek kongása miatt nem hallják a csepphullást, a mely sziklát váj.
Tartsuk eszünkben, hogy Isten csak azt óvja, a ki maga is óvakodik
Ismernie kell azt, a mi nem jó történt a multban, hogy ismétlésének elejét venni képes legyen.
A logika mellettem szól, de a nemzetek élete bonyodalmas tünemény, nem mindig a logika útján jár, mégis megtörténik, hogy czélhoz ér.
Korunk nagyon hajlandó felejteni.
Minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, mint azon ember sem, kit nem saját életereje tart fel, hanem csak másoknak gyámolítása.
Vigyázzon kiki, mit cselekszik, mert a késő bánat nem használ.
Én ohajtom, tanácsolom nemzetünknek, hogy jó szomszédjok legyen, miszerint megvárhassa, hogy ők is jó szomszédaink legyenek. Barátaik legyünk, hogy barátaink legyenek!
Több mint 84 év terhe nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengerré válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele: az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszúra nyuló haldoklás, a mi kétszeresen szomorú, mert nem öntudatlan, s az öntudat, mely mellette viraszt, folyton belesugdos gondolataiba, a karthauziak melankholikus köszöntésével; jövője más nincs, mint a sír, melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az ürben vonszolná magával az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illusztráczióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez ürnek – a tehetetlenség ürjének – komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet! mely végig álmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltanak, csakis voltanak! Az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül a végzet az aggkornak lefizet, nehogy egészen üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékű bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat; sokat nem birunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj, és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni.
Ámde az ember fiának igyekezete csak amolyan váltólevél, mely értékképviselővé csak akkor válik, ha azt mint elfogadó a siker írja alá. Az én becsületes igyekezetem váltólevelétől a sors ezt az értékesítő aláírást megtagadta; hát bizony nekem az életczélvesztés érzetének keserűsége jutott ki, egy hosszú élet küzdelmeinek azon bérében, melyet a végzet az aggkornak fentartott s a melynek neve: emlékezet.
Az emberi dolgoknak az a végzete, hogy a fényt árnyék kiséri.
A természet örök törvényeit nem lehet büntetlen megsérteni. Az a törvény pedig, mely a teremtett világ rendjét fentartja, nem az egység, nem az összehasonlíthatlanságok együvé forrasztása, hanem a harmonia a különféleségekben.
Eltiport nemzet újjá születhetik, de öngyilkos nemzetre nincs föltámadás.
Hazámat jobban szeretem, mint akárkinek kegymosolyát.
Olvassatok egy kis históriácskát – szép tudomány!
Azon nyom, melyet az anyai kéz a gyermek szivén és jellemén hagy, kitörülhetetlenül ott marad az egész életen át.
Mire való a történelem, ha nem tanulságnak?
