Nincs oly fény, melynél fátyolát
a Természet levetné szépszerével,
s mi lelkednek nem fedi fel magát,
ki nem csikarhatod azt tőle semmi géppel.
Erdő-mezővel gyorsan eltelek,
s kérni madár tollát eszembe sincsen.
Minden örömöm lelki kincseimben,
hogy könyvről könyvre szökdicsélhetek!
Nehéz volna pontosan számot adni azokról az átmenetekről, amelyek hol előrelépésnek, hol visszakozásnak tűnnek, az Isten vezérelte embernek mégis mind javára és hasznára kell hogy szolgáljanak.
A realisták: ami nem teljesíthető, nem is kívánjuk.
Az eszményhívők: amit kívánunk, nem teljesíthető azonnal.
Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?
Az ember sokat vihet végbe erői egyikének célszerű felhasználásával, a rendkívülit is több képességének szövetkezése által, de egyedülálló, nem is remélhető teljesítményre csak akkor képes, ha minden tulajdonsága együttesen lép a sorompóba.
Tiétek éltem, mindenestül,
őszintén, ahogy leírom;
Más átalussza mámorát
Az enyém itt áll papíron.
A tökéletességhez az ér a legközelebb, aki belátja a saját korlátait.
Fájdalmas, önkínzó, komor lelkiállapotoktól csupán a természet szemlélete és a külvilág iránti őszinte érdeklődés útján menekedhet és szabadulhat meg az ember. A természettel való legáltalánosabb ismeretség, bármely oldalról eredjen is, a tevékeny beavatkozás, legyen az akár a kertészé, akár a földművelőé, a vadászé vagy a bányászé, elvon bennünket önmagunktól; a szellemi erők valóságos, igaz jelenségekre irányulása fokról fokra a legnagyobb kielégülést, megvilágosodást és okulást nyújtja.
Aki valamire képes, sőt sokra képes, rendszerint abba a hibába esik, hogy mindenre képesnek hiszi magát, sőt az ifjúnak föltétlenül ezt kell hinnie, hogy vigye is valamire.
A tolerancia tulajdonképpen csak múló érzület lehet: elismeréshez kell vezetnie. Megtűrni annyit jelent, mint megsérteni.
Senki sem öncsaló, ha ifjúkorában még sokat vár. Ám ahogy akkor a sejtést a szívében érezte, akképp kell a beteljesülést is ott, a szívében keresnie, nem pedig kívül magán.
Alapjában véve, akárhogyan nézzük is, mindannyian kollektív lények vagyunk. Hiszen milyen kevés az, ami bennünk a szó igazi értelmében saját tulajdonunk! Mindannyiunknak kapnia kell és tanulnia azoktól, akik előttünk éltek, és azoktól is, akik kortársaink. Még a legnagyobb lángelme sem vinné sokra, ha mindent saját bensőjéből akarna meríteni.
Minden nagy elválásban ott az őrület csírája; vigyáznunk kell, hogy meggondoltan keltsük életre és neveljük fel.
Azok az egészséges emberek, akiknek testi-lelki organizmusában minden rész önálló életet él.
Hány, de hány évet kell rá feltenni, hogy legalább feltehetőleg tudjuk, mit kell tenni és hogy kell tenni!
Félreértés és lustaság talán több zavart kelt a világban, mint a ravaszság és gonoszság. E két utóbbi legalábbis feltétlenül ritkább.
A nap a tévedésé és a hibáé, hosszabb idő az eredményé és a sikeré.
A hiúság személyes dicsvágy: nem tulajdonságainkért, érdemeinkért, tetteinkért várjuk, hogy becsüljenek, tiszteljenek, akarjanak minket, hanem egyéni létezésünk okán.
