Bár az éjben érzelem gyúl
S túlhamar megtér a nap,
Nem csatangolunk ezentúl
Holdas ég alatt.
Szirten tűnődni ár s dagály felett,
Kószálni erdők árnyas, mély során,
Hol más világ csodái rejlenek,
S halandó láb nem is járt még talán,
Felkúszni bérc járatlan oldalán,
Hol a vadonnak vadja csörtet, és
Lenézni habzó vízesésre, lám:
Ez nem magány, – a Természet mesés
Országával való meghitt beszélgetés
Szerelemből frigy, borból lesz ecet –
E józanító bús, fanyar ital,
Eltűnvén annak mennyei zamatja,
Ez unt ízével a torkot maratja.
A búcsú könnye ég a szemeken,
fakóra vált egy pillanat alatt
minden bóktól-kigyúlt arcocska benn,
olyan nehéz elválni hirtelen!
Lehet: az élet szívükből kifoly,
ajkukon sóhaj többé nem terem,
s szemeznek-é vajon valamikor?
Varázsos éj után a reggel oly komor!
Testem a vas szétzúzza, ám ami szívemben él, azzal nem bír a gép.
Az élet nagy művészete az érzékelés; érezni, hogy létezünk, még akkor is, ha fáj.
A nő számára nincsen más, csak egy: mindig szeret, és mindig tönkremegy.
Majd jött a sóhaj mély, heves foka,
Lopták mohón egymás tekintetét,
Kigyúlt az arc, bár semmi indoka.
De bárhogy színlel, épp a bús homály
Árulja el, mint a fekete ég
A zivatart. Hangot sem ejt a száj.
A keresztények abban a meggyőződésben égették egymást, hogy az Apostolok is úgy tették volna.
Körül vagyok véve lelkészekkel és metodistákkal, de mint látni fogod, nem árasztottak el mániájukkal.
A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.
A férfi élete és szerelme kettő, a nőnek élni és szeretni egy.
Minden szektában vannak bolondok, és szélhámosok; miért higgyek rejtélyekben, amit senki nem ért, csak azért, mert olyan emberek írták, akik az őrületet választották inspirációként, és Evangélistáknak mondták magukat?