Sose bízz meg olyan emberben, aki nem szeret valamit a józan ész határain túl.
Fredrik Backman
1981. június 2. -
svéd író, blogger és rovatvezető
Az a szeretet, amit a szülők éreznek a gyerekeik iránt, különleges. Mindenki más esetében van egy pillanat, amikor elkezdjük megszeretni – de a gyermekünkkel más a helyzet. Őt már akkor is szerettük, amikor még nem is létezett. Minden anyát és apát sokkol, hogy amikor gyerekük lesz, milyen elsöprő erővel önti el őket az érzelmek árja, szinte ledönti őket a lábukról. Felfoghatatlan, mert semmivel sem lehet összehasonlítani. Olyasmi, mint megpróbálni leírni valakinek, aki az életét egy sötét szobában töltötte, hogy milyen érzés a homok a lábujjak között, vagy egy hópehely a nyelvünkön. Szárnyakat bont tőle a lélek.
Nekünk, embereknek sok minden fáj, és sokszor nem is tudjuk, mi az oka a fájdalmunknak. Csak ránk telepszik a szorongás, és összezsugorodik tőle a lélek.
Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni.
Szülőnek lenni olyan érzés, mintha az ember egy túl kicsi takaró lenne. Akárhogy is próbál mindenkit bebugyolálni, valaki mindig fázik.
Azt, hogy lehetek-e a barátod, nehéz megkérdezni. Azt, hogy kérsz-e egy kávét, sokkal könnyebb.
– Gondolt már arra, hogy a vegánok mindig arról jártatják a szájukat, hogy meg kell menteni a bolygót, mintha a bolygónak szüksége lenne ránk? A bolygó túléli, évmilliárdokig is ellesz emberek nélkül. Csak a saját magunk életét veszélyeztetjük.
Az ember a karrierje végén a dolgok értelmét keresi, az elején pedig a célját.
Akit szeretünk, annak becenevet adunk, mert a szeretetnek szüksége van egy szóra, ami csak a miénk.
Mert ez a szülő feladata: vállnak lenni, ahová a gyerekek kiskorukban felülhetnek, hogy lássák a világot, nagyobb korukban felállhatnak, hogy elérjék a felhőket, olykor-olykor pedig rátámaszkodhatnak, ha elbizonytalanodnak. Bíznak bennünk, míg minket összetör a felelősség, mert még nem jöttek rá, hogy fogalmunk sincs, mit művelünk.
Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk.
Idegenek vagyunk, elmegyünk egymás mellett, a te szorongásod egy pillanatra hozzáér az enyémhez, a kabátjaink szövetszálai egyetlen pillanatra összegabalyodnak valahol egy járdán, a tömegben. Sosem derül ki igazán, mit teszünk a másik ellen, a másikkal, a másikért.
Csak azok tudják megváltoztatni a világot, akik kicsit mások, a normálisok viszont semmire sem képesek.
Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában.
Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.
Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba. (…) Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.
A halál figyelemre méltó dolog. Az emberek úgy élik az életüket, mintha nem létezne, és mégis, talán a halál az egyik legfőbb ok az életre. Néhányunknak annyira erősen benne van a tudatában, hogy dühössé és makaccsá válunk tőle. Néhányunknak szüksége van az állandó jelenlétére, hogy láthassuk, mi az ellentéte. Megint másokat annyira lefoglal, hogy már jóval azelőtt ott ülnek a váróteremben, mint hogy bejelentette volna érkezését. Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan.